Magyar Baráti Közösség

Elmélkedések  :: Czenthe Miklós: Trianon: „Emlékezni” - vagy nem lenni? ::

Közölte lelteto Időpont: 2005. június 08., szerda, 02:49 PST (1310 olvasás)     

Csoóri Sándor koszorús költőnk gondolatai kapcsán: közel egy évszázada kerülgetjük a trianoni sziklát, de az máig ott magasodik előttünk félelmesen és vigasztalanul.

Reményik Sándor Ahogy lehet című versében arról beszél, hogy „vágyunk Péter vad mozdulatára”, azaz a római katonának való erőből való odavágásra – aztán rájövünk, hogy nem ez a helyes, nem ez a jó. „Ugyancsak Reményik írja: „minden percünk kínzó kiegyezés” – lemondás, kényszer, önmagunk siratása. Van-e jogunk emlékezni történelmünkre, Trianonra? Hogyan kell megemlékezni magyarként, állampolgárként, kisebbségi magyarként, evangélikusként? Hogyan kell, hogy megtartsuk a mértéket és ne essünk át a ló túlsó oldalára?

Negyven évig nem lehetett Trianonról és más fontos dolgokról sem beszélni. Torkunkra forrasztották a szót: fojtogatott. Most lehet, hát nagyon kiáltunk. Jól tesszük-e? Hamis és túlzó-e a mi ünneplésünk?

Evangélikusként Trianonról megemlékezve egymilliós egyházunk alig félmillióra fogyásáról (mára már csak 300 ezren maradtunk), gyülekezeteink háromnegyedének (!) elcsatolásáról kell emlékeznünk. És sok-sok szenvedésről, amit az utódállamok türelmetlen, hódító, magyarüldöző vágya és politikája okozott. A rövid időn belül bezárt évszázados evangélikus iskolákról, az eperjesi kollégiumról, Bél Mátyás pozsonyi líceumáról. Vajon eljut-e hozzánk az eperjesi evangélikus mártírok szava, amely 85 éve magyarul őrzi az intelmet: „ISTENT IMÁDNI, HAZÁT SZERETNI TŐLÜNK TANULJATOK”. És utána következik azoknak a részben német származású mártíroknak a nevei, akikkel Caraffa hóhérai végeztek.

Evangélikusként emlékeztessünk azokra a határontúl élő kisebbségi evangélikus testvéreinkre, akik magyar anyanyelvükhöz ragaszkodnak, azért bántást, üldöztetést is elviselnek. Ha nem emlékezünk rájuk, ha nem nyújtjuk feléjük kezünket, nem teljesítjük erkölcsi kötelességünket. Kovács Sándor pozsonyi teológiai tanárt internálták, Egyed Aladár sajógömöri lelkészt a két világháború között kiutasították, Mózes Árpád későbbi erdélyi evangélikus püspököt 1956 után a Duna-deltába hurcolták.

De emlékezzünk az elért eredményekre is, hogy mégis sok helyen sikerült megmaradni, emberi értelmes szóval a világtörténelem egymás ellen bőszült hatalmai, nemzetei, a Duna-táj szégyen kalodájába zárt „szörnyeteg nemzetecskék” közepette. Emlékezzünk Gömöry Jánosról, az eperjesi evangélikus gimnázium utolsó igazgatójáról, aki szép és értelmes szóval Masaryknál eltudta érni, hogy néhány évig még fennmaradjon a magyar oktatás Eperjesen. Munkálta a szlovák evangélikus egyházzal a kapcsolatot, méltó módon eltemették, az eperjesi mártírok megtalált hamvait. Emlékezzünk Szentiványi József gömöri evangélikus birtokosra, politikusra, aki erőt és fáradtságot nem kímélve próbálta a továbbélés, az új helyzetben való magára találás lehetőségét elősegíteni (rokona Pataky Etelka Európa-parlamenti képviselő). Emlékezzünk arra a két bátor evangélikus pozsonyi íróra, Szalatnai Rezsőre és Peéry Rezsőre, a felvidéki magyar szellemiség e kiválóságaira, aki a legnehezebb időben Tiso és Benes poklában mentették a lelkeket, a nemzetet.

Gondoljunk arra is, hogy magyarországi evangélikusként az egyház leképezte a soknemzetiségű, színes kultúrájú Kárpát-medencét. Arra, hogy három- sőt négynyelvű egyház voltunk: a magyar, német és szlováknyelvűek aránya még száz éve is nagyjából egyensúlyban volt. A negyedik nemzetiség a magyarországi szlovének, a vendek, akik közül az ellenreformáció idején a Dél-Dunántúlra sokan költöztek vallási szabadságot keresve. Gondoljunk ugyanakkor az erdélyi szászokra is, akik Honterus-szal elsőként vették fel és közvetítették a tiszta lutheri reformációt. Önálló nemzeti lutheránus egyházuk őrködő intézmény és szellem volt. Bár az erdélyi magyarsággal viszonyuk nem volt mindig felhőtlen, a politikai különbségek mellett az egymás mellett élés, a sokszázados közös múlt mégis kötelez.

Emlékezzünk a szlovák evangélikusokra is, akik hite, Tranoscius-énekeskönyve elválaszthatatlan része múltunknak, identitásunknak. Ne kerüljük meg az emlékezést azokra a 19.századi evangélikus értelmiségiekre, akik szlovák népük nemzeti ébredéséhez hozzájárultak: Stúr, Kollár, Hurban. Mozgalmuk tragikusan szembekerült a magyarokéval, a felettünk uralkodó hatalom meg is osztott bennünket. A szlovák nemzeti törekvések jogosságát sajnos nem teljesen ismertük el: bezártuk a három szlovák evangélikus gimnáziumot Túrócszentmártonban, Nagyrőcén és Znióváralján. Trianonban aztán fordult a kocka, az elszenvedett sérelmekre hivatkozva a kisebbségi magyarok kamatostul kapták vissza a bántásokat, elnyomást. Gondolkozzunk el azon, hogyan tudnánk egymás mellett okosan és békében élni: magyarok, szlovákok, szászok, svábok – a Kárpát-medencében.

Gondolkozzunk el azon, hogy a 15 éve történt „események”, az elszabotált és félresikerült rendszerváltás elején még abban reménykedtünk, hogy okosan európai és közép-európai módon tudjuk rendezni közös dolgainkat. Reménykedtünk, hogy le tudunk egymással ülni félelmeinket, szorongásainkat feloldva. Ki tudjuk beszélni sérelmeinket, és bűnbánat után meg tudunk egymásnak bocsátani. Az országot, nemzetet, társadalmat árkok, ellentétek szabdalják szét, még mélyebbek mint korábban. Az emberi szó (vox humana) nehezen talál alkalmat és helyet, talán magunkban, legbelül szólhatunk csak ezekről. Magunkkal is perelünk: egyházon belül egyik vagy másik párt, irányzat híveként, szimpatizánsaként ágálunk – sajnos immár egymás ellen is.

Gondoljuk azt, hogy ezekről a dolgokról sajnos nagyon keveset tudunk, imádkozzunk azért, hogy emlékezésünk ne legyen hamis, álságos és erőszakos.

Gondoljunk arra, hogy a múlt szenvedései és küzdelmei talán arra is köteleznek, hogy a nehézségek ellenére ilyen körülmények között is keressük azt a keskeny utat, amely egymáshoz, az evangélikus közösséghez, magyar hazánkhoz és nemzetünkhöz, körülöttünk élő testvéreinkhez vezet.