Történelmünk  :: Sztáray Zoltán: A bukaresti titkos szerződés ::

Történelmünk Közölte lelteto Időpont: 2007. január 06., szombat, 23:43 PST (6809 olvasás) Hír elküldése levélben  Nyomtatható változat  


Hogyan adták el Erdélyt az antanthatalmak? Az eredeti francia szöveget fordította s a kerettanulmányt írta: Sztáray Zoltán.

Nagy-Románia gondolata - a Kárpátok mindkét oldalán élő románok egy nemzeti közösségben való egyesítésének eszméje - az 1848-49-es magyar szabadságharcig nemigen merült fel. A modern román történetirók által kiásott Mihály vajda-féle epizódnak e gondolathoz semmi köze.

Az időről időre kiülönböző intenzitással jelentkező mozgalom a szabadságharc után sem kecsegtetett vajmi sok sikerrel. Erre lehetőséget sem az abszolutizmus kora, sem pedig a kiegyezés utáni időszak nem adott. S amikor 1883-ban afféle félig titkos szerződéssel Románia csatlakozott a Németország, Ausztria-Magyarország és Olaszország közötti ún. hármas szövetséghez, ha nőttek is közben - ez utóbbi szerződésről szinte semmit sem tudó román nacionalisták álmai, ezek megvalósításának reménye szinte semmivé foszlott. E nagy álom megvalósításának lehetőségét az első világháború kitörése hozta meg. Jóllehet Romániát a még 1913-ban is megújított szerződése a központi hatalmakhoz kötötte, a román minisztertanács, élén Ion C. Brătianu miniszterelnökkel, a Hohenzollern-Sigmaringen családból származó és határozottan németbarát Károly királyt hadbalépési szándékában könnyűszerrel leszavazta. Nemcsak azért, mert Románia teljesen felkészületlen volt egy háborús kalandra, hanem azért is, mert egy ilyen akció semmivel sem szoIgálta volna érdekeit.

Brătianu csakhamar felismerte, mind a központi, mind a szövetséges hatalmak szemet vetettek Romániára az új szövetségesekért folytatott versenyben: egyiküknek sem volt érdektelen, semleges marad-e, illetőleg melyikükhöz csatlakozik. Kitűnő érzékkel választotta a semlegességet. Ahogy egyszer megfogalmazta: a Románia igazi érdekeiért folytatott, aktív semlegességet. E vázlatos ismertetésben nem kívánom részletezni, miként hitegette Brătianu a hadban álló feleket egyszer a feltétlen semlegesség, másszor pedig az egyikiükhöz vagy másikukhoz való csatlakozás ígéretével, s hogy ezeknek miként szabta meg az árát. A kapott ígéretek között könnyűszerrel választhatott. A németek csupán Besszarábiát ígérték a mellettük való hadba lépésre, míg a szövetségesek egyedül a semlegesség fejében - az 1914. október 1-én Szentpéterváron megkötött román-orosz semlegességi szerződés révén - a történelmi Erdélyt s Bukoviniát egészen a Prut folyóig. Ahogy Brătianu apját a román királyság létrehozójának tekintette, enmaga nem kisebb szerepre vágyott, mint Nagy-Románia megteremtésére.

Az e korszakról szóló történelmi munkákban néhol felbukkan az az állítás is, hogy a németek is felajánlották volna a maguk nevében Erdélyt a románoknak, ám erre nézve elfogadható bizonyítékok eddig nem kerültek elő. Különben is ez az ajánlat mindenképpen irreálisnak mutatkozott volna s megtört volna a magyarok érthető ellenkezésén.

A Szentpéterváron megkötött szerződésben foglalt ígéretek a korábbi román ellenzőket is meggyőzték Brătianu külpolitikájának sikere felől. Ferdinánd király pedig, aki az 1914. október 1-én meghalt Károlyt követte a román trónon, szabad kezet adott miniszterelnökének. Többé nem volt kétséges, Románia melyik küzdő felet választja. Ám Brătianu nem akarta elsietni a dolgát, tartani akarta semlegességét addig, amíg csak lehet, illetőleg amíg a beavatkozásra a legalkalmasabb idő ígérkezik. Addig pedig igyekezett mennél többet kicsikarni az ígéretekből. E szándéka sikerrel is járt. 1916 nyarára megszerezte ígéretekben a magyar Partiumot, az Alföld keleti szegélyét néhol egészen a Tiszáig, s ami igen nehéz dió volt, a Bánátot. Bánátra a szerbek is szemet vetettek s a kelletlenkedő oroszokat csak a franciák és az angolok tudták rávenni erre az ajánlatra.

A Bruszilov-offenzíva felébresztette a központi hatalmakat is.Szinte az utolsó órában ajánlottak fel Oroszország megtámadása fejében Bukovinát. Ezt az ajánlatot Tisza István ellenezte ugyan, ám az osztrák-magyar külügyminisztérium és a nagyvezérkar elfogadtatta. Brătianut természetesen aligha érdekelhette már ez az ajánlat, vissza is utasította. 1916. június 18-án az oroszok visszafoglalták Csernovicot s megsértve Románia terület-felségjogát, Erdély felé nyomultak. A román politikusok egy része ekkor elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra s igyekeztek erre rábeszélni Ferdinánd királyt. Ám Brătianu még mindig várt, a haborúba való beavatkozás helyett tiltakozott az orosz területsértés miatt. E nézeteltérés folyamán Brătianu agyában felmerült az is, hátha az oroszok maguk akarják megszállni Erdélyt. E gyanúját közölte a francia kormánnyal, amely igyekezett tisztázni a helyzetet az oroszokkal. E közbenjárás eredményeként szólították fel az oroszok a románokat június 27-én, szabad az út Budapest felé, induljanak meg a román csapatok Erdély elfoglalására. Ez az ajánlat megnyugtatta Brătianut s továbbra is várta a kedvezőbb alkalmat.

A szövetséges csapatok erejének jelentékeny részét kötötte le ebben az időben a Verdun környékén folyó csata. Ugyanekkor 150 000 főnyi francia-angol egyesített haderőt terveztek bevetni a bolgár fronton s szerették volna megerősíteni a Boszporusz fel-szabadítására rendelt és Szalonikánál már korábban partraszállt katonai egységeket. A román hadsereg bevetése elodázhatatlanná vált, elsősorban azért, hogy jelentékeny német erőket lekötve, csökkenjen a szövetségesekre nehezedő nyomás Verdunnál. Sok huzavona után, végül is a szövetségesek megállapodtak a románoknak átnyújtandó megállapodás szövegében s ezt Brătianu 1916. augusztus 9-én vette át a négy hatalom bukaresti követeitől; azután, hogy a tárgyalások már napok óta folytak. A mindig mindenkivel szemben bizalmatlan Brătianu megtagadta a szerződés aláírását, ugyanis attól tartott, hogy annak egyik cikkelye lehetőséget nyújthat arra, hogy Magyarország valamilyen módon különbékét kössön a szövetséges hatalmakkal. Végül is, Brătianu megint elérte célját, e cikkely általa kifogásolt részét kihagyták a szerződésből, s Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Oroszország Bukarestbe delegált követei útján 1916. augusztus 17-én aláírta a titkos megállapodást.

Íme e szerződés szövege, amelyet eddigi felmérésem szerint sem a Magyarországon, sem a külföldön élő magyar történészek nem ismernek; s meglehet, most jelenik meg először magyar nyelven. [Egyedül az Új Látóhatárban kapott nyomdafestéket, annak 1980-as első számában, melyről különlenyomat is készült. Történészeink azonban ma sem ismerik.- szerk] Az eredeti francia szöveg fordításánál elsősorban a szöveghűségre törekedtem:


Románia szerződése az antanthatalmakkal

Politikai megállapodás egyrészről a kormányuktól különleges felhatalmazással bíró alulírottak:

Sir George Barclay, őfelsége Nagy-Britannia, Írország és a tengerentúli angol koronabirtokok királya, India császára által a román kiriály őfelségéhez delegált rendkívüli követ és teljhatalommal megbízott miniszter;

Gróf de Saint-Aulaire, a Francia Köztársaság elnöke által a román király őfelségéhez delegált rendkívüli követ és teljhatalommal megbízott miniszter;

Báró Fasciotti, őfelsége, az olasz király által a román király őfelségéhez delegált rendkívüli követ és teljhatalommal megbízott miniszter;

Stanislas Poklevski-Koziell úr, őfelsége, a minden oroszok cárja által a román király őfelségéhez delegált rendkívüli követ és teljhatalommal megbízott miniszter;

másrészről

Jean J. C. Brătianu, a Román Királyság minisztertanácsának elnöke

között az alábbiak szerint:

  1. cikkely.

    Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország a Román Királyság területét a jelenlegi határai között minden tekintetben garantálja.

  2. cikkely.

    Románia hadat üzen Ausztria-Magyarországnak és a jelen szerződés katonai egyezményében megállapított módon és feltételek szerint meg is indítja ellene a hadműveleteket. Románia a hadüzenettel egyidejüleg megszakítja minden gazdasági és kereskedelmi kapcsolatát az antanthatalmak ellenségeivel. 3. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésere.

  3. cikkely.

    Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:

    Ez a határvonal kezdődik a Prutnál lévő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoselitza mellett, majd követi a Prut folyását Galicia határáig, addig, ahol a Prut és a Caremos folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galicia és Bukovina, majd Galicia és Magyarország határát Slogig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza és a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd - Vásárosnaményt Romániának hagyva - dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Körös, a Fehér és a Sebes Körös beömlése után három kilometerre lévő pontjáig, maid három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságaban érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza fo]yása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig.

    Románia kötelezi magát, hogy Belgráddal szemben, egy később meghatározandó területen nem létesít erődítéseket és ebben a zónában csupán rendőri szolgálatot ellátó erőket tart. A román királyi kormány kötelezi magát, hogy a bánáti területet a békekötéstől számított két éven belül elhagyó és vagyonukat ott visszahagyó szerbeket kártalanítja.

  4. cikkely.

    Egyrészről Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Oroszorszdg, másrészről Románia kötelezik magukat, hogy sem különbékét, sem általános békét másként, mint együttesen és egy időben, nem kötnek. Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Oroszország ugyancsak kötelezik magukat arra is, hogy a szerződés 4. cikkelyében meghatározott osztrák-magyar terület a román korona birtokaként kebeleztetik be.

  5. cikkely.

    Románia a béke előkészítésében, annak tárgyalásában, valamint azoknak a kérdéseknek a megvitatásában, amelyek a békekonferencia határozataival kapcsolatosak, ugyanolyan jogokat élvez, mint a többi szerződő fél.

  6. cikkely.

    A szerződő hatalmak kötelezik magukat arra, hogy e megillapodist az általános béke megkötéséig titokban tartják. Ez a megállapodás öt példányban készült, Bukarestben, 1916. augusztus 4-17-én.

                                                                                            G. Barclay, s.k.
                                                                                            Saint-Aulaire, s.k.
                                                                                            Fasciotti, s.k.
                                                                                            S. Poklevski-Koziell, s.k.
                                                                                            Ion J. C. Brătianu, s.k.


KATONAI EGYEZMÉNY

  1. cikkely.

    Az 1916. augusztus 4-17-6n Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország,, Oroszország és Románia között létrejöt együttműködési szerződés értelmében Románia kötelezi magát, bogy minden szárazföldi és tengeri hadierejével megtámadja Ausztria-Magyarországot; nem később, mint 1916. augusztus 15. és 28-a között, nyolc nappal a Szalonikánál tervezett támadás után. A román haderők támadásukat ugyanzon a napon kezdik meg, amelyiken hadat üzennek Ausztria-Magyarországnak.

  2. cikkely.

    A jelen szerződés aláírisától kezdve a román hadsereg mozgósíáisa és erejéek összpontosítása idején az orosz hadsereg kötelezi magát arra, bogy minden erejével támadja az osztrák frontot abból a célból, hogy a román hadsereg fent említett tevékenységét elősegítse, biztosítsa. E támadásnak különösen erősnek kell lennie Bukovinában, ahol az orosz csapatoknak legalább meg kell őrizniük a jelenlegi áláisaikat és ütőképességüket. 1916. augusztus 12-25-től kezdve az orosz flotta biztosítja Konstanca kikötőjét, megakadályozván az ellenség minden partraszállási kísérletét a román partokon és minden behatolási kísérletét a Duna-deltába.

    Románia elismeri a maga részéről az orosz fekete-tengeri flotta jogát a konstancai kikötő használatára és hogy az ellenséges tengeralattjáró egységek ellen a szükséges intézkedéseket megtegye.

    Az orosz hadihajók, amelyek a Dunán állomásoznak, hogy a parti területet és a folyamot a román hadsereg és hajóhad részére biztosítsák, a román hadsereg-főparancsnok parancsnoksága alá tartoznak és együttműködnek a román hajóhad monitoraival. Eme együttműködés részletei a jelen szerződés szellemében állapíttatnak meg.

  3. cikkely.

    Oroszország a román hadsereg mozgósításával egyidejűileg Dobrudzsába küld két gyalogos és egy lovas hadosztályt s ezek ott együttműködnek a román haderőkkel a bolgár katonai csapatokkal szemben.

    A szövetségesek kötelezik magukat, bogy nem később, mint nyolc napon belül a szalonikai hadseregcsoport, amelynek stratégiai tervében megegyeztek, támadást kezd a román hadszíntéren, hogy megkönnyítse a román hadsereg minden erővel való mozgósítását és összpontosítását. Ez a támadás 1916. augusztus 7-20-a között kell bekövetkezzék.

    Ha a katonai akciók folyamán a szövetséges hatalmak az egyes hadsereg-főparancsnokok megegyezésével emelni volnának kénytelenek a román hadsereggel együttműködő katonai erejüket, ez a létszámemelés semmit sem módosít a jelen szerződés szakaszaiban lefektetett megállapodásokon.

  4. cikkely.

    Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország kötelezik magukat, hogy Romániát ellátják hadianyagokkal, amelyeket román, vagy pedig a szövetséges hajók szállítanak Oroszország területén keresztül.

    E hadianyagok szállítását akként kell végrehajtani, hogy Romániába való megérkezésük biztosítva legyen; ha csak lehetséges, oly folyamatos módon, hogy naponta mintegy háromszáz tonnányi érkezzék meg, egy hónapos szállítási idővel számolva.

    Abból az előnyből, hogy a szövetségeseknek módjukban lesz rendelkezni olyan új vasultvonalak felett, amelyek elősegítik a hadianyagszállítást, Romániának is részesednie kell.

  5. cikkely.

    A szövetségesek kötelezik magtukat arra is, hogy az adott lehetőségek határain belül ellátják Romániát lovakkal, gépjárműabroncsokkal, gyógyszerekkel, élelmiszerrel és olyan felszerelési tárgyakkal, amelyeket mennyiségük és minóségük szerínt is közös megállapodásban határoznak meg *

  6. cikkely.

    A szövetségesek a romániai lőszer- és hadianyaggyártáshoz rendelkezésre bocsátják a szükséges technikai szakembereket.

  7. cikkely.

    E megállapodás értelmében a román-orosz haderő vezérkara, valamint a szalonikai katonai erők vezérkara együttesen állapitják meg azokat a módozatokat, amelyek biztosítják az együttműködésüket. A román-orosz hadműveletek folyamán az esetleges változtatások, felvilágosítások és felmerülhető újabb nézetek szükségessé teszik, hogy a főhadiszállásokra egy-egy, kölcsönösen kiküldött, ósszekötő-tiszt műkódjék.

  8. cikkely.

    A szövetséges haderők együttműködése nem jelenti azt, hogy bármelyik is a másiknak alá volna rendelve, nem akadályozza azok szabad intézkedését, a módositásaikat, feltéve ezek szükségesek a cél érdekében és a bajtársiasság határain belül maradnak.

  9. cikkely.

    A román királyi és az orosz cári csapatok minden körülmények közöjtt megtartják saját parancsnoklási jogukat, a meghatározott működési területüket és teljes függetlenségüket a hadmúveletek lebonyolítása során. A két hadsereg kózötti demarkációs vonal a Dorna-Vatra - Beszterce - a Szamos völgye - Debrecen - a Sajó völgye irányában húzódik. A román hadműveletek főcélja, ha ezt a Dunától délre folyó katonai helyzet megengedi, Erdélyen keresziül Budapest irányába vonulni.

    Azok az orosz csapatok, amelyeket a Katonai megállapodás a 3. cikkelyben említ és a román hadsereggel való együttműködésére vanrak kijelölve, a román hadsereg-főparancsnokság alá tartoznak.

    Abban az esetben, ha a Dunától délre lévő területen működő orosz katonai részleg nagysága olyan mértékben növekednék, hogya vele együttműködő román csapatok erejét elérné, avagy ezt meghaladná, a román területek elhagyása után, az orosz főparancsnokság irányítása alatt, önálló hadseregcsoporttá alakulhat. Ez esetbenez a hadseregcsoport Románián kívül harcolva, külön műkódési területtel bír s tevékenységét az orosz főparancsnokság utasításai szerint foganatosítja, ám mindenképpen csak a két főhadiszállás tervei alapján és a következők szerint:

    Ha a cél érdekében együttes román-orosz katonai akció válna szükségessé, ez a fenti hadseregcsoport annak a katonai erőnek a parancsnoksága alá tartozik, amelyiknek a működési zónájában a katonai akció folyik. Ebben az esetben minden parancsot és utasítást két nyelven, románul és oroszul kell megfogalmazni.

  10. cikkely.

    A nemzeti területekre és azokra a területekre, amelyeket az egyik szerzódó fél csapatai megszállva tartanak, a másik szerződő fél csapatai nem nyomulhatnak be, csak akkor, ha ez az akció közós célt szolgál, és csupán egy előzetes és írásba foglalt megállapodás alapján.

  11. cikkely.

    Ha a hadműveletek folyamán a szöjvetséges csapatok úgy találnák, hogy csapat-, ellátmány- és hadianyag-szállítmányok továbbítására valamelyik szerződő fél egy vagy több vasútvonala szükséges, ezek használatára minden egyes esetben a szövetségesek nagy-vezérkarához delegált megbízottak engedélye szükséges.

  12. cikkely.

    A hadifoglyokkal és a hadizsákmánnyal az a hadsereg rendelkezik, amelyik azokat ejtette.

    A közös katonai hadműveletek alatt közösen végrehajtott katonai akciók során ejtett hadizsákmányt az akcióban végrehajtot tevékenység eredménye alapján kell felosztani. Mindazonáltal, a román hadsereg ellátását megkönnyítendő, a cári orosz főparancsnokság átengedi a kózös akciók folyamán szerzett hadianyagot, lőszert a román hadseregnek, feltéve, ha ezekre magának sürgős szüksége nincs.

  13. cikkely.

    A román, orosz és a többi szövetséges hadsereg zavartalan együttműkódését, valamint a közös katonai cél biztosítását elősegítendő, a román hadsereg egy megbízottját - ha szükséges, meghatározott számú tiszti különítménnyel egyetemben - az orosz vezérkarhoz kell delegálja attól az időtől kezdve, amikor a román hadműveletek megkezdődnek. Ugyanilyen meghatalmazottakat kell kiküldenie az orosz és a többi szövetséges hadseregnek a román. vezérkarhoz.

    Az együttmőködő hadseregek vezérkarainak egymást kölcsönösen és haladéktalanul tájékoztatniuk kell a katonai felderítés eredményeiről, az erők felkészültségéről és a felvonulásokról.
    1.4. cikkely. Ha a hadműveletek folyamán olyan helyzetek adódnának, amelyek a jelen tárgyalások alkalmával előreláthatók nem voltak, az ezekkel kapcsolatos minden kérdést az egyes vezérkarokhoz delegált megbízottakkal kell megtárgyalni, ám az így hozott döntések csak a hadsereg-főparancsnokok jóváhagyása után válnak érvényessé.
    1.5. cikkely. A szerződő felek- hogy módjukban álljon a hadműveletek kellő előkészítése - a katonai akció tervét a román hadsereg támadása előtti napon meg kell kapják.
    1.6. cikkely. A fegyverszünettel kapcsolatos kérdésekben az együttmőködő hadseregek főparancsnokságai közös megegyezéssel döntenek.
    Készült 5 példányban, Bukarestben, 1916. augusztus 4-17-én.G.
                                                                    Barclay,s.k.
                                                                    Saint-Aulaire,s.k.
                                                                    Fasciotti, s. k
                                                                    S. Poklevski-Koziell, s. k.
                                                                    Ion. J. C. Brătianu, 5. k.

    A román koronatanácsnak 1916. augusztus 27-én jelentette be Brătianu miniszterelnök a titkos szerződés megkötését, amelyet maga Ferdinánd király jóváhagyásra ajánlott és beszédében kizárta annak megvitatását. Brătianu ismertette a szerződés lényegét, a Romániának megígért új határokat s hangsúlyozta, ezzel a megállapodással Románia a négy nagyhatalommal egyenlő jogokkal ül le majd a háború végén a békekonferencia asztalához, megcsillogtatva így a Nagy-Románia eszméjét. A Konzervatív Párt még így is megtagadta Brătianutól a támogatást, s végül a koronatanácsot elnapolták.

    A titkos szerződésben vállalt kötelezettség értelmében Romániának ugyanezen a napon kellett megindítania a központi hatalmak elleni hadműveleteket. Azután, hogy valamikor az este folyamán a bécsi román követ átadta az osztrák-magyar külügyminisztériumban a hadüzenetet, a román c.apatok három oszlopban megindultak Erdély felé.

    A további események ismeretesek: Falkenhayn és Mackensen tábornok hadseregcsoportjai csúfosan verték vissza a támadó román seregeket és december 6-án maga a főváros, Bukarest is a németek kezében volt; a román kormány Iaşiba menekült s Moldva északi részébe húzódott fel a megvert hadserege, mely 1917 januárjábanvégül is a Szeret folyónál vethette meg a hátát. Ez év júniusában Mărăştinál sikerrel kísérletezett ugyan a román hadsereg a német csapatokkal szemben, ám Románia sorsa a háború folyamára megpecsételődött s december 9-én Focşaniban fegyverszünetet kötött a németekkel.

    Brătianu reményei kezdtek halomra dőlni, a sikertelen és nagy anyagi és vérveszteséggel járó hadműveletek
    után,1918 januárjában tudomására jutott, hogy az angolok különbékére készülnek a Monarchiával. Ugyanekkor jut el hozzá Lloyd George nevezetes beszédének szövege, amelyben kijelentette, Nagy-Britannia nem kívánja felosztani a Monarchiát, hanem mindössze jogokat követel a román és más nemzetiségű csoportok számára.

    Mindezeket betetőzte még ebben a hónapban Woodrow Wilson amerikai elnök tizennégy pontja nyilvánosságra hozatala. Mindjárt az első pont elítéli a titkos diplomáciai szerződéseket s így veszélyéztette a megkötött antant-román megállapodás érvényességét.
    Wilson tizedik pontjában az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei számára autonómiát kér s nem a szomszédos államokba való bekebelezésüket ajánlja. Brătianu önérzete, rátartisága ennyit már nem bírt el: február 8-án Ferdinánd királynak benyújtja a lemondását. A miniszterelnöki székben el[bb Avarescu, majd Mărghiloman követi. Ez utóbbi köti meg 1918. május 7-én a megszálló németekkel a bukaresti békét, amellyel meglehetősen gúzsba kötötték és számos gazdasági engedményre kényszerítették Romániát.

    Lemondásától kezdve Brătianu, aki változatlanul vezére maradt a román Liberális Pártnak, a kulisszák mögül irányítja a román nacionalista mozgalmat. Ettő1 az időtő1 kezdve még több energiát fordít az erdélyi román nacionalisták munkájára. Ő az, aki diplomáciai készségével eléri, hogy június folyamán Take Ionescu vezetésével mintegy kétszáz, a szövetségesekhez húzó román politikus, magas rangú hivatalnok, a német vezérkar által rendelkezésre bocsátott különvonattal elhagyhatja Romániát, hogy Párizsban telepedjenek le. Ez a csoport alakítja meg a már korábban a francia fővárosba érkezett román politikusokkal a Román Nemzeti Tanácsot, s ők adják ki a La Roumanie című, hetenként megjelenő propagandaorgánumukat. Ez a szervezet rendszeresen tájékoztatja Brătianut a szövetségesek tárgyalásairól; s talán ők az elsők, akik látják, az 1916. augusztusában megkötött titkos szerződést a szövetségesek érvénytelennek fogják nyilvánítani. Nemcsak Wilson elnök pontjai miatt, hanem azért is, mert a szövetségesek állásfoglalása szerint a németekkel megkötött bukaresti békével a románok megszegték a titkos szerződés 5. cikkelyét, amelyik kimondja, hogy a szerződő felek különbékét vagy általános békét csak együttesen és egy időben köthetnek. A szövetségeseknek nyilvánvalóan volt más okuk is erre a magatartásra, többek között az, hogy elégedetlenek voltak a románok igen rövid ideig tartó háborús akcióival: a németektől kapott vereségüket a háború egyik legcsúfosabb jelenségének tartották. Az egykori diplomáciai tárgyalások arra is engednek következtetni, hogya szövetségesek nem szívesen látták volna Romániát a békekonferencia asztalánál velük egyenlő rangú félként, ahogy ezt a titkos szerződés 6. cikkelyében vállalták.

    Az erdélyi román nacionalisták akcióinak megerősödése idején, október folyamán, Bratianu felveszi a kapcsolatot a. szövetségesekkel a román hadsereg újraszervezése érdekében, immáron másodszor készül a titkos szerződésben lefektetett joga, Erdély, a vele szomszédos magyar területek és a Bánát megszállására; sokat nem törődött azzal, hogy miként vélekednek a szövetségesek a szerződés érvényességérő1. E román csapatokat a francia katonai misszió vezetője, Berthelot tábornok irányítása alatt, a szövetségesektől kapott hadianyag birtokában készítik elő a nagy feladatra. Bulgária fegyverletétele után, látva az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását, Ferdinánd király jóváhagyásával, november 10-én indíttatja el Bratianu a román csapatokat a visszavonuló németek után védtelenül maradt hágókon keresztül Erdély megszállására. Ellenállásra már szinte sehol sem találtak. Érdemes megjegyeznünk, hogy ugyanezen a napon nyújtották át az erdélyi román nacionalisták a Károlyi-kormánynak határozatukat, hogy az időközben itt is megalakult Román Nemzeti Tanács autoritását kiterjesztik az erdélyi és az azzal szomszédos vármegyékre.

    Az 1918. november 13-i belgrádi fegyverszüneti szerződés már Erdélyben éri a román hadsereg jelentékeny részét. E fegyverszüneti megállapodás értelmében a magyar csapatokat a Maros - Szamos - Beszterce folyóktóI északra fekvő területekre kellett visszavonni. Románia ezt az egyezményt nem írta alá, s megint a titkos szerződés szellemében ultimátumot küldött a Károlyi-kormánynak, hogy vonja ki a magyar csapatokat Erdélyből s ismerje el erre a területre Románia felségjogát. Franchet d'Esperey francia tábornok közbelépése folytán a román hadsereg egyelőre csak Erdély keleti részét foglaIhatta el, de a tábornok kilátásba helyezte a demarkációs vonal megváltoztatását; s azt is, hogy egy későbbi időpontban bevonulhatnak a nyugati részekbe is. Hozzájárult ahhoz is a francia tábornok, hogy Berthelot irányítása alatt a román hadsereg felkészüljön nemcsak Erdély, de az egyéb magyar területek megszállására is.

    Ebben az ismertetésben nem vállalkozom arra, hogy beszámoljak a román hadsereg erdélyi, majd magyarországi szégyenteljes szerepléséről, de hangsúlyozni szeretném, e területek megszállása, kifosztása - jórészt burkolt francia elnézés, gyakran támogatás mellett - az 1916. augusztus 17-én megkötött szerződésben lefektetett pontok alapján történhetett meg. Bizonyíték erre az az utasítás, amelyet Bratianu 1919. augusztus 5-én, Budapest megszállása után, e szerződésre hivatkozva adott a rnegszálló rornán főparancsnoknak. Ennek az utasításnak az értelmében nyújtotta át a román főparancsnok a Peidl-kormánynak az ultimátumot, amelyben az összes katonai felszerelési tárgyak, berendezések; az ország vasúti gördülőállománya 50%-ának; 600 személy- és teherautónak; az ország marha- és egyéb háziállat-állománya, mezőgazdasági gépparkja 30 %-ának; a folyami hajók 50 %-ának és mérhetetlen mennyiségű kenyérgabona kiszolgáltatását kérte. Ebben az ultimátumban, amelynek elfogadására öt órát adtak, a főparancsnok követelte a megszálló román hadsereg megszállási költségeinek a megtérítését is. Ezekről az ultimátumot követő rekvirálásokról, fosztogatásokról legtárgyilagosabban és leghívebben Harry Hill Bandholtz tábornok számolt be a washingtoni kormánynak küldött jelentéseiben.

    Nem feladatom az sem, hogy a mintegy másfél esztendeig tartó, talán a mindenkori idők egyik legkomplikáltabb, legkevésbé áttekinthető diplomáciai tárgyalásairól, alkudozásairól, amelyek a trianoni békeparancs aláírását megelőzték, beszámoljak, hiszen ezek ismeretesek. Mindössze a titkos szerződés sorsáról, további szerepéről az alábbiakban szeretnék némi ismertetést adni:

    A párizsi békekonferencia Legfelső Tanácsánál Brătianu 1919. február első napjaiban jelentette be Románia területi igényét az 1916. augusztus 17-én megkötött titkos szerződés alapján, felolvasva e megállapodás 4. cikkelyét. Woodraw Wilson amerikai elnök ekkor közölte vele, az Amerikai Egyesült Államok semmiféle titkos szerződést el nem ismer, s így Románia területi igényét a bukaresti titkos megállapodás alapján nem érvényesítheti. Ebből Brătianunak tudomásul kellett vennie azt is, hogy Románia, jóllehet e szerződésben a szövetségesek erre kötelezték magukat, a nagyhatalmakkal egyenrangú félként a békekonferencia tárgyalásain részt nem vehet.

    E titkos szerződés szerepe felbukkan az ugyane napok egyikén tartott ülésen is, amelyen az új Szerb-Horvát-Szlovén Királyság képviselői kétségbe vonták Románia jogát a bánáti területekre. Egyikük, Milenko Vesnic, a Párizsba delegált követük, méltatlankodott, hogy Bratianu román miniszterelnök olyan szerződésre hivatkozik a tárgyalásoknál, amelyet ő nem ismer és amelyet hiába igyekezett megszerezni a francia külügyminisztériumtól, azt számára, többszöri kérése ellenére sem adták ki. Az ülésen jelenlevő Clemenceau meglepetést tettetve kérdezte: "Hát nem hozták még nyilvánosságra ezt a szerződést?" Bratianu válaszolt, közölvén, a titkos szerződés 7. cikkelye értelmében csupán a békekötés után kerülhet erre sor. Nem kétséges, ezt Clemenceau éppen úgy tudta, mint bárki más a delegátusok közül.

    Néhány nap múlva a szerződés mégis nyilvánosságra került. A kiábrándult és magát kisemmizettnek érző Brătianu - azután, hogy André Tardieuval, a románbarát és magyargyűlölő hívével,  a Le Temps egykori külügyi szerkesztőjével, aki már 1914 márciusában Bukarestben jártában sürgette a román nacionalistákat Erdély megszerzésére, ezt megtárgyalta - a titkos szerződés teljes szövegét a katonai záradékkal együtt, az akkor félhivatalos lapnak tekintett Le Temps szerkesztőségénél, 1919. február 3-án közlésre leadta. Szándéka nyilvánvalóan az lehetett, hogy a nyilvánosságra hozott szerződésseI megzsarolja a szövetségeseket s a világ elé tárja, miként hitegették ezek a győzelmükért annyi áldozatot hozott román nemzetet. Ekkor már nem törődött a szerződés nyilvánosságra hozatalát tiltó cikkelyéveI.

    Úgy gondolhatnánk, a bukaresti titkos szerződés, amelynek eredeti francia szövegét a Le Temps fenti számában találtam meg, Wilson amerikai elnök bejelentése és nyilvánosságra hozatala után elvesztette jelentőségét. Korántsem! Bizonyítható, hogy a románok mindvégig erre támaszkodva, ennek szellemében cselekedtek; s az is, hogy a francia államférfiak, békedelegátusok, ha a békekonferencia ülésein nyíltan nem is, de lényegében Románia ebben lefektetett követeléseit támogatták. A francia hadsereg Magyarországon tevékenykedett parancsnokainak magatartása közismert. Ezek már csak azért is hajlottak a szerződésben foglalt román követelések támogatására, mert a Magyarországot megszálló román katonai csapatok együttműködésére számítottak a francia hadseregnek a bolsevista Oroszország elleni intervenciós terveiben.

    Érdemes megemlítenünk azt is, hogy az olasz békedelegáció tagjai, még a de jure érvénytelenítése után is, ragaszkodtak a bukaresti titkos szerződés pontjaihoz. Nem ok nélkül. E magatartásukkal önmagukat támogatták: féltek attól, hogy e szerződés ógiájára az 1915-ben Londonban megkötött hasonló megállapodásuk is érvényét veszti.

    Mérlegelve az 1916. augusztus 17-én Bukarestben megkötött antant-román titkos szerződés szerepét Erdély és az ezzel határos területek elvesztésénél, kétségkívül állapíthatjuk meg, ez a szerep volt a döntő. A szövetséges hataImak semmivel nem törődő, cinikus opportunizmusa használta ki minden bizonnyal nem a román nemzet, hanem a román nacionalisták, s főként Jonel Bratianu Nagy-Románia megteremtésére irányuló álmát. A franciák túlbuzgóságát e téren részben a ,,latin-rokonság", részben pedig Kelet-Európa újjárendezésére vonatkozó külpolitikai terveik magyarázzák, amelyek már az első világháború előtt megfogantak.

    Nem lehet kétséges előttünk: hogy a trianoni békeparancsban a magyar-román határt nem a mellékelt térképen látható, a titkos szerződésben lefektetett vonalon húzták meg, hanem ennél keletebbre, csupán az amerikai küldöttek s főként Woodrow Wilson beavatkozásának köszönhetjük. Különben Csonka-Magyarországot hozzávetőleg tízezer négyzetkilométerrel még kisebbre szabták volna.



    IRODALOM

    Auer Pál: Fél évszázad. Események, emberek. Washington, Occidental Press, 1971.
    Bandholtz, Harry Hill. An Undiplomatic Diary. New York, Columbia University Press, 1933.
    Bratianu, Georges I.. Origines et formation de l'unité roumaine. Bucarest, Institut d'histoire universelle "N. lorga". 1943.
    Cabot, John M. The Racial Conflict in Transylvania: A Discussion of the Conflicting Claims of Rumania and Hungary to Transylvania, the Banat, and the Eastern Section of the Hungarian Plain. Boston, Beacon Press, 1926.
    Constantinescu, Miron - Pascu, Stefan. Unification of the Romanian State.
    The Union of Transylvania with Old Romania. Bucharest, Academy of Romania, 1971.
    Deák, Francis. Hungary at the Paris Peace Conference : The Diplomatic History of the Treaty of Trianon. New York, Howard Fertig, 1972.
    Endes Miklós: Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története. Budapest, 1935.
    Falkenhayn, Erich George von. Der Feldzug der Neunten Armee gegen die Rumanien und Russen, 1916-1917. Berlin, Mittler, 1920-1921.
    Gelfand, Lawrence E. The Inquiry, American Preparations for Peace, 1917-1919. New Haven, Yale University Press, 1963.
    Gottlieb, W. W. Studies in Secret Diplomacy during the First World War.  London, Allen and Unwin, 1957.
    Hoover Library on War, Revolution and Peace. An Introduction to a Bibliography of the Paris Peace Conference. Edited by Nina Almond and Ralph HasweIl Lutz. Stanford, Stanford University Press, 1935.
    Special Collections in the Hoover Library on War, Revolution and Peace. Edited by N. Almond and R. H. Lutz. Stanford, Stanford University Press, 1940.
    I. Tóth Zoltán: Magyarok és románok. Történelmi tanulmányok. Budapest, 1966.
    Jászi, Oszkár. The Dissolution of the Habsburg Monarchy. Chicago, University of Chicago Press, 1961.
    Karolyi, Michael. Memoirs. Faith Without IlIusion. New York, E. P. Dutton & Co., 1957.
    Lansing, Robert. The Peace Negotiations: A Personal Narrative. Boston, Houghton Mifflin, 1921.
    Le Temps. 1919. február 3.
    Lloyd George, David. The Truth about the Peace Treaties. London, Victor Gollancz, 1938.
    L. Nagy Zuzsa: A párizsi békekonferencia és Magyarország. Budapest, Kossuth Kiadó, 1965.
    Macartney, Carlile Aylmer. Hungary and Her Successors: The Treaty of Trianon and Its Consequences, 1919-1937. London, Oxford University Press, 1937.
    Makkai, László. Histoire de Transylvanie. Paris, 1946.
    Mamatey, Victor S. The United States and East Central Europe, 1914-1918.
    A Study in Wi!sonian Diplomacy and Propaganda. Princeton, Princeton University Press, 1957.
    Mester Miklós: Az autonóm Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863-64. évi nagyszebeni or·szággyűlésen. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1936.
    Levél Hanák Péterhez az "Abrudbánya, 1849. május" című tanulmányával kapcsolatban. Kézirat. Budapest, 1979.
    Miller, David Hunter. My Diary at the Conference at Paris with Documents. New York, 1925.
    Paléologue, Maurice. An Ambassador's Memoirs. New York, George H. Doran, 1925.
    Petrescu-Comnen, Nicolae. Ethnographic Atlas. Bucarest, Institut de arte grafice, 1938.
    Pingaud, Albert. Histoire diplomatique de la France pendant la grande guerre. Paris, Éditions Alsatia, 1938.
    Saint-Aulaire, Comte deo Confession d'un vieux diplomat. Paris, Flammarion, 1953.
    Seymour, Charles. Letters from the Paris Conference. New Haven, Yale University Press, 1965.
    Seton-Watson, Robert William. A History of the Roumanians from Roman Times to the Completion on Unity. Cambridge, Cambridge University Press, 1934.
    Transylvania: A Key-Problem. London, Oxford University Press, 1943.
    Spector, Sherman David. Rumania at the Paris Peace Conference. A Study of the Diplornacy of Ioan 1. C. Bratianu. New York, Bookman Associates, 1962.
    Tardieu, André. Devant l'obstacle: l'Amérique et nous. Paris, Érnil Paul Freres, 1927 .
    . .. The Truth about the Treaty. Indianapolis, Bobbs-Merril, 1921.
    Teleki, Count Paul. "A propos d'une carte ethnique". Nouvelle Revue de Hongrie, 1939. LXI. 181.
    Teleki Pál, gróf: Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján. Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, évszám nélkül.
    Temperley, Harold W. V. A History of the Peace Conference at Paris. London - New York - Toronto, Oxford University Press, 1969 .
    . .. "How the Hungarian Frontiers Were Drawn." Foreign Affairs, 1928.  VI. 432.
    Ullein-Reviczky, Antal. La nature juridique des clauses territorials du traité de Trianon. Paris, Pedone, 1936.



  14.  


Language
Nyelvválasztás:

English magyar


Bejelentkezés




 


Nem tudsz bejelentkezni?
Új vagy? Iratkozz fel!

Idézetek

Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

-- Weöres Sándor

Látogatók
Jelenleg 16 vendég és 0 regisztrált felhasználók böngészi a honlapot.

Jelenleg névtelen látogató vagy. A regisztráció ingyenes, és számos előnnyel jár: pl. grafikus témaváltás, egyéni beállítások.

MBK

A Magyar Baráti Közösség (MBK) Oregon államban bejegyzett, felekezet nélküli magyar vallásos társaság, melynek céljait a hatóságok által jóváhagyott alapszabálya így határozza meg:

To promote non-denominational religious life in the Hungarian tradition, charitable work by and among people of Hungarian extraction, and cultural-educational endeavors that further Hungarian values.

Az alkotmány teljes hivatalos, angol nyelvű szövege.

Tisztségviselők


Jelenleg névtelen látogató vagy. Iratkozz fel! 2014. júl. 31., 20:34