Magyar Baráti Közösség

In Memoriam  :: Dr. Szendrey Tamás történészprofesszor élete és korai halála ::

Közölte Kovacs_Istvan Időpont: 2003. május 21., szerda, 08:26 PST (636 olvasás)     

Megjegyzés: Dr. Várdy Béla - Duquesne University

1941. március 25 - 2003. május 14

Valamikor a múlt század ötvenes években, a clevelandi Buckeye negyedben ismertem meg Szendrey Tamást. Mivel néhány évvel idősebb vagyok nála, az ún. cserkészkorban tulajdonképpen csak messziről ismertük egymást. A korkülönbség miatt inkább ő ismert engem, mint én őt. Ez azonban 1960 nyarán megváltozott. Akkor ugyanis már a posztgraduális képzésemet végeztem a bloomingtoni Indiana Egyetemen, amely akkor az észak-amerikai hungarológiai oktatás legfőbb központja volt. A nyarakat azonban otthon töltöttem, hogy kemény munkával szedjem össze a továbbtanulás pótköltségeit. A bloomingtoni "assistantship" és "fellowship" ugyanis csak arra volt jó, hogy a tandíj kifizetése után az ember éppen éhen ne haljon.
Abban az időben kopogott be hozzánk váratlanul Tamás, aki akkor a clevelandi John Carroll University-n végezte tanulmányait. Mivel neki is olyan tervei és vágyai voltak, hogy történésznek képzi ki magát, s mivel akkor én már azon a vágányon futottam, ki akarta kérni véleményemet terveivel és elképzeléseivel kapcsolatban. Én aztán adogattam neki a biztató tanácsokat, hisz akkor még álomvilágban éltem az egész szakmával kacsolatban. A lényeg az volt, hogy a tudásszomjamat kielégíthettem. Élveztem a tanulást és az azzal járó kisebb nagyobb sikert és elismerést. A jövőre, a karrierre nem is gondoltam. Természetesnek vettem, hogy minden úgy lesz, ahogy elképzeltem. A fentiek alapján természetesen Tamásnak is hasonló jellegi tanácsokat adtam.

Ezen első komolyabb beszélgetés után aztán rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Ott voltam akkor is, amikor 1963-ban Tamás kézhezvette a John Carroll University diplomáját. Akkor tudtam meg, hogy Tamás a New York-i Saint Johns University-t választotta tanulmányai folytatására. Először a családtól hallottam erről, amikor idevonatkozó kérdésemre édesanyja kijelentette, hogy Tamás Jamaicában megy doktorálni. Először még meg is lepődtem, mert hirtelenjében egy kis karib-tengeri sziget képe rémlett fel előttem. De aztán tisztázódott a dolog, amikor megtudtam, hogy ez a Jamaica tulajdonképpen New York egyik elővárosa.

Ezt követően aztán mindketten haladtunk tovább saját életpályánkon. Tamás a Saint John´s Egyetemen tanult, én meg a Topeka-i Washburn Egyetemre, majd a pittsburghi Duquesne Egyetemre mentem tanítani. Tamás a Ph.D. fokozatát 1972-ben szerezte meg egy történetfilozófiai jellegi 440 oldalas disszertációval (The Ideological and Methodological Foundations of Modern Hungarian Historiography, 1972), amit Balla Borisz (1903-1992) magyar eszmetörténész és katolikus publicista, a Vigilia (1936) cími katolikus folyóirat egyik alapítója bábáskodása mellett írt meg. Ez a disszertáció remekül összefoglalta a magyar történettudomány kifejlődését és állandóan változó eszmei hátterét, a tizennyolcadik századtól egészen az 1960-as évekig. Olyan munka ez, aminek azonnal meg kellett volna jelennie nyomtatásban. A helyzet azonban nem engedte. A kiadók ugyanis, mint azt mindannyian tapasztaltuk, sokkal inkább érdeklődnek az üzletileg kifizetődő munkák, mint a tartalmilag értékes, de kommerciális szempontból nem sok profittal kecsegtető kéziratok iránt. S abban az időben még a kommunizmus ideológiája alatt szenvedő hazai tudományos intézmények sem voltak érdekelve abban, hogy egy ilyen magyar szempontból értékes munkát megjelentessenek vagy szubvencionáljanak.

A hetvenes évek elejére már mindketten házas és családos emberként értünk révbe: én a pittsburghi Duquesne Egyetemen, Tamás pedig az Erie-i Gannon Egyetemen. Ezt aztán három évtizedes szoros baráti kapcsolat és tudományos együttmiködés követett, amit csak időnként szakított meg egy-egy félreértés és összekoccanás. Mi általában össze tudtunk dolgozni, annak ellenére, hogy szellemi felépítésben nagyon különbözőek voltunk. Én alapjában véve mindig egy hagyományos elbeszélő történész voltam és vagyok, aki könnyen érthető módon igyekszik összefoglaló munkákat írni az angol és magyar nagyközönség részére. Tamás viszont a fellegekben járó eszmetörténész és történetfilozófus volt, aki nagy eleganciával és szofisztikációval mondta el gondolatait, amit az egyszeri halandó alig bír követni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, igen jól kijöttünk egymással. Nagy terveket szőttünk a jövőre vonatkozólag,
remélve, hogy majd a nyugdíjkor után nekiállhatunk azok kivitelezésének. Az elmúlt három évtized folyamán Szendrey Tamás a Gannon Egyetem szeretett és megbecsült professzora lett, akit a tudományos világ is nagy becsben tartott. Ezreket tanított meg becsülni a tudományt önmagáért, s ugyenezeket az ezreket szintén megtanította becsülni a kétezeréves nyugati keresztény civilizáció értékeit. Ebben persze nagyon is egyet értettünk, hisz mindketten a nyugati értékrend emlőin nevelődtünk, és igen nehezen viseltük el ennek az értékrendnek a tudatosnak tinő lerombolását az általunk átélt évtizedekben.

Szendrey Tamás volt hallgatóinak jelentős része ma már magas pozícióban levő megbecsült egyén. ők megőrzik, továbbviszik és tovább gondozzák volt professzoruk által beléjük oltott etikai értékrendet. Ezt kézzelfoghatóan és lelkesen bizonyította a búcsúztatásakor jelenlevő John Cherry törvényszéki bíró (Harrisburg, Pennsylvania), aki volt professzora emlékére megalapította a történészhallgatók részére minden évben kiadandó "Thomas L. Szendrey ösztöndíjat".

Az elmúlt három évtized folyamán Szendrey Tamás mintegye nyolcvan különböző tudományos irást publikált. Ezek között van a saját egyeteme által házi kiadványként megjelentetett kétkötetes tankönyv is, amely a Katolikus Egyház ökomenikus zsinatainak történetét foglalja össze (History of the General Councils of the Roman Catholic Church, Gannon University, 1978). De közötte van számos eszmetörténeti tanulmány is, mind angolul, mind magyarul, melyek közül néhány épp az én társszerzőségem mellett látott napvilágot. Persze, mint korábban említettem, ezek csak morzsái azoknak a nyugdíjkorra tervezett nagy munkáknak, amelyek Tamás halála következtében már sohasem születhetnek meg.

Tamás sokat fordított és szerkesztett is. Igy például Mályuszné Császár Edit a közép-európai nemzeti színházak kifejlődéséről írt mivét (The Theater and National Awakening in East-Central Europe, 1980), Hóman Bálint Ăsemberek, ősmagyarok cími kiadatlan kéziratát (1985), saját egyeteme történetét összefoglaló kötetet (The Story of Gannon University, 1985), valamint a még kiadásra váró Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve cími munkát.

Családján és a történettudományon kívül Tamásnak nagy szerelme volt az ősi családi fészknek vallott dúnántúli város, Tata (Tatatóváros). Abban a városban találta meg jövendő feleségét, Enikőt; abban a városban tervezte eltölteni a nyugdíjkor utáni életét; abban a városban remélte elhelyezni hatalmas és értékes könyvgyijteményét; és abban a városban remélte befejezni régóta tervezett Giesswein-életrajzát, valamint egyéb szintetikus munkáit.

Giesswein Sándor (1856-1923) katolikus pap, kanonok, teológus, filozófus, vallástörténész, és a magyar Keresztény Szocialista Mozgalom egyik alapítója és vezéregyénisége volt. Igen közel volt Tamás szívéhez, nemcsak azért mert gondolataik találkoztak, hanem azért is mert Giesswein szintén Tata szülötte volt. Tamás nagy lelkesedéssel gyijtötte a vele foglalkozó forrásmunkákat, írta a tervezett nagy életrajz egyes fejezeteit, és olvasta fel nekem az apró gyöngybetükkel megírt fejezetek egyes részleteit. (Tamás mindig kézzel írt, mert sohasem szokott rá a computer használatra.) A sors azonban nem engedte meg, hogy ezt a nagy munkát befejezze. Azt sem, hogy egyéb nagy terveit kivitelezze. Az utóbbiak közt volt a Dilthey-i szellemtörténet jegyében megírandó nagy magyar történelmi szintézis is, amit már évtizedek óta együtt tervezgettünk.

Mivel az elmúlt három évtized folyamán mintegy 120 mérföldre (190 kilométerre) laktunk egymástól, közel sem találkoztunk olyan gyakran mint szerettünk volna. Azonban mégis gyakori kapcsolatban voltunk egymással. Meglátogattuk egymást, találkoztunk különböző konferenciák keretében, s Tamás szinte minden évben eljött a Duquesne Egyetemre, hogy valamelyik posztgraduális szemináriumom keretében egy-egy előadást tartson valamelyik kedvelt témájáról. Előadásai népszeriek voltak, elsősorban azért mert Tamás mindig brillírozott, mindig kimutatta szellemi kapacitásának nagyságát.

Habár viszonylag ritkán találkoztunk, telefonon állandó kapcsolatban álltunk egymással. Legalább minden héten egyszer felhívtam őt, s legtöbbször ő is viszahívott. Beszélgetéseink mindig felemelőek voltak. Hisz abban a nagy egyedüllétben, amiben mindketten találtuk magunkat (egyetemeinken ugyanis nem voltak olyan kollégák, akikkel a magyar múlt egyes eseményeit megtárgyalhattuk volna), igen jó volt szót váltani és szót érteni. (Magam részéről csupán feleségemmel, Ágival, beszélghetek el arról, ami a magyar sorskérdésben hozzám közel áll.) Így tehát Tamás volt a másik világító láng az életemben. Sajnos, ez a világító láng három évvel ezelőtt, amikor Tamás agyvérzést kapott (2000. május 20) elkezdett pislákolni, s egy héttel ezelőtt pedig (2003. május 14) végleg kialudt. Ez a világító láng immár három éve hiányzik életemből; s mostantól kezdve családja és közeli barátai életéből is.

Ez alatt a három év alatt, amig Tamás az életért küzdött, de a halálfelé haladt, legfőbb támasza hiséges felesége volt. Enikő az egri nők hősiességével, önfeláldozóan küzdött férje életéért, akivel harminckét évig élt boldog házasságban. Vigasza csupán az volt, hogy mellette álltak gyermekei, Csongor és Tünde, akiknek jelenléte megkönnyitette ezt a küzdelmet, s akikre a jövőben is mindig támaszkodhat.

Ha Bismárcknak, a német vaskancellárnak igaza volt mikor azt állította, hogy "egy igazi nagy embert... jószíviségéről..., humanizmusáról..., és sikereiben is mértékletességéről lehet megismerni", akkor Dr. Szendrey Tamás professzor valóban nagy ember volt. Ă ugyanis szelíd és kedves ember volt, de ugyanakkor nagy kapcitású tudós is. Élete nagy tragédiája, hogy nem adatott neki legalább még egy évtized, hogy felgyülemlett szellemi értékeit papírra vethette volna. Ezáltal tovább gazdagíthatta volna szellemi értékeinket, és még ismertebbé tette volna nevét a tudományos világban.

A sors kegyetlen itélete ellenére is, neve minden bizonnyal fennmarad írásaiban, volt egyetemi hallgatói sikereiben, és barátai gondolataiban. Családja, kollégái, és kiterjedt baráti köre emlékeznek rá és értékelik elért eredményeit mindaddig, amíg ők is csatlakoznak hozzá abban a világban, amitől mindannyian idegenkedünk, de amit egyikünk sem tud kikerülni.

Mély szomorúsággal búcsúzom régi barátomtól, dr. Szendrey Tamás professzortól, akinek emlékét, családtagjaihoz és sok barátjához hasonlóan, nagy szeretettel őrzöm emlékezetemben.