Magyar Baráti Közösség

irodalom  :: Sztáray Zoltán: A fatörzs világa ::

(747 olvasás)     

Úgy ült a madárberkenye törzse mögött, mint valamikor a nyereg nélküli tanügetésnél Abasár hátán.  A lábával körülfogta a fát, akár a lova derekát, leszegte a lábafejét. Karjával átölelte a  törzset, éppen úgy, mint amikor bokkolt egyet Abasár és ő a nyakába esett. A különbség csak az - gondolta -, hogy akkor nem kötötték össze a csuklóját egy koszos kócdarabbal elől, mint most. Abasár háta is melegebb volt az ülepe alatt lévő nyirkos talajnál, amelyet alig borított némi száraz levél, avar. Wipla, talán a legszadistább őr kötötte ki a fához jó félórája, amiért néhány percre  elhagyta a munkahelyét.  No, most csavarogjon -  mondta neki.
 
Megmozgatta az összekötözött csuklóját, majd nyújtogatta az ujjait. Nincs semmi baj - nyugtatta magát, - még  nem zsibbadnak. Szerette volna látni is a kezét, de hiába nyújtogatta jobbra-balra a nyakát, vastag volt a fa törzse.  Hogyan veszi észre, ha majd kékül a keze? Mert akkor kezdődik a baj.

Az ülepe alatt valamilyen éles tárgyat érzett. Jó volna kiszedni maga alól – gondolta -, de hogyan? A tanügetés is azért kényelmetlen – idézte vissza emlékeit -, mert nincs az ember alatt nyereg és a ló gerince töri a lovasa ülepét. A karjával, lábával szorosabbra fogta a fát, megemelte, majd egyik oldalról a másikra mozgatta a fenekét és érezte, amikor az alatta lévő törmelék közül kiseperte a kavicsot.  Visszaült a fatörzs mögé. Most már kényelmesebben ült, csupán a hideg zavarta. Talán kétszáz méternyire lehetett a bányától, hallotta a kőtörés és a kiborított csillék zaját. Jól ismerte ezt a helyet, ahol Wipla kikötötte. Még a fát is. Tavaly ősszel két zsebre való madárberkenyét  szedett össze alatta. Tudta azt is, magasan a villás ágai között átabotában rakott gerlefészek van. Szemével kereste a fészket, de abból a szögből, ahol ült, hiába. Az erdő ritkás volt, a lombok között kitetszett a halványkék  égboltozat. A magasban kánya körözött, hol eltűnt, hol nem. Az ugyancsak jó ismerőse, az öreg csertölgy felől most a kőtörő kalapácsok zajánál puhább kopácsolást hallott. Piros fejű, zöld tollú harkály kopogtatta magasban a fa törzsét. Szorgalmasan, szinte milliméterről milliméterre. Azután megtalálta a gerléket is. Az egyik juharfa ágán ültek, fejükkel összeérve  bókoltak egymásnak. Tavasz van – jutott eszébe, itt az ideje a fészekrakásnak.

Neszezést hallott a háta mögül, de hiába tekergette a nyakát, nem látott semmit. Azután kiszámította,  a körülötte lévő háromszázhatvan fokból nem mindent lát. Wipla nemcsak a fához kötötte ki, a szemét is megfosztotta a szabadságától. Azután mégis megtalálta a zaj forrását. A tőle alig három méternyire lévő vadrózsa tövéből egy  kis cickány bújt elő. Kétlábra állt, hosszú orrát előre nyújtotta és mintha szaglászta volna, minden rendben van-e?  Majd hirtelen, megint surrogó hangot keltve, eltűnt a bokrok alatt.
 
Kezében, karjában zsibbadást érzett. Nem szabad nyugton maradnia, figyelmeztette magát.  Nyújtogatni kezdte az ujjait, egymáshoz dörzsölte az összekötözött csuklóit, előre-hátra mozgatta a karját. Néhány perc múlva negszűnt a zsibbadás. Körülnézhetett megint. Túl az erdő szélén húzódott a kettős szögesdrótkerítés. Balról két őrtornyot is láthatott, mindegyikben egy géppisztolyos őrrel. Vajon őt láthatják-e ezek? A magasba nézett megint, ám  hiába kereste az előbb látott harkályt, a gerléket.  Az erdő alját figyelte. Most vette észre, mennyi virág van körülötte. A  kinyújtott lábával majdnem elért egy húsos levelű, sárga virágbokrétába bomlott tavaszi kankalint. Ez maga volt a diadalmas élet, méhek döngték körül, szedték róla virágport, az egyik kehelyből a másik után. Túl a kankalinon  boglárka, erdei szamóca dicsekedett hófehér virágaival. Odébb számos hunyor piroslott. Tudta, hogy  mérges, de egyuttal gyógyszer is. Lila virágát mutogatta a tavaszi lednek. Jutott eszébe, a gumója ehető, akár a mogyorós ledneké. Éhes volt. Ha nem volna a fához kötve, milyen könnyen elverhetné az éhét a körülötte szerteszét zöldellő madársóskával. A vitaminhiány miatt egyre zsugorodó ínyén,  lazán ülő fogain is segítene.  Most vette csak észre, hogy  közvetlenül a fa töve közelében néhány lila ibolya is virágzik. Eddig az illatát sem érezte, ám ahogy meglátta, az is megütötte az orrát. Az ibolyához közel, jó két-három tenyérnyi moharéteg borította az egyik félig a felszínen futó gyökeret. Szerette volna végigsimítani. Olyan volt, mint a legfinomabb, legdrágább zöld bársony. Talán a királyok palástja gallérjára sem jutott ennél különb. A sűrű mohalevélkék közül két-három újjnyi száracskák  ágaskodtak, tetejükön gyufafej nagyságú kis sárga tokokkal. Az egyik éppen akkor pattintotta fel a tetejét, szinte kilőve az ugyancsak  sárga spórákat, amelyek szétszóródtak a levegőben. Mennyi csoda volt körülötte.
 
A mohafolt  mellett apró hangyák nyüzsögtek. Ott lehetett valahol a fészkük. Körül is nézte magát,  nem mászták-e meg? A hangyák nem törődtek vele. Valószínüleg más dolguk-gondjuk volt. A mohafolt alatt és felett is, szépen tisztára takarított hangyaországút húzódott. Jó három-négy  milliméter széles. A hangyák jöttek-mentek rajta mindkét irányban. Némelyikük eltűnt a mohafolt alatt.  Minden másodiknál-harmadiknál volt valami. Egyikük levéldarabkát cipelt, másikuk vékony,  rövid, száraz  növényszárat. Figyelte, vajon csak az egyik irányban igyekvők cipekednek-e? De mindkét irányban ugyancsak  teherrel közlekedtek. Voltak, amelyek  a kincsüket bevitték a mohafolt alá, majd ugyanazt kihozták. Persze, nem tudhatta, ugyanazok-e? Mi célja lehet az egésznek? – tűnődött.
 
A lábát megint elfogta a zsibbadás. Jó ideig kellett nyújtogatnia, fészkelődnie, amíg elmúlt. Megtornásztatta a  karját, kezét, az ujjait. Szerette volna megnézni, a kézfeje nem kékül-e?  Mert ha kékül, akkor baj van. Tekergette a nyakát  jobbra-balra. Ettől egy kicsit megszédült. Lehet – gondolta  - éhes, hiszen nem messze lehet már az ebédidő. De vajon kap-e ebédet? Jó a madaraknak, a hangyáknak, oda repülnek, oda mennek, ahová akarnak. Meg a méheknek is. Kereste meg a kis nektár- meg virágpor-gyűjtögetőket a tavaszi kankalin sárga virágain. Mennyi csoda van egy madárberkenye törzse  körül – jutott eszébe megint.