HORTHY ILONA

(2601 szóból áll a szöveg)
(1225 olvasás)  

Hölgyeim és Uraim!

Megtiszteltetést jelent számomra és köszönetet mondok Önnek, Nagykövet Úr, azért, hogy Magyarország barátjának nevezett és megtisztelt azzal is hogy felkért Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő, Horthy István kormányzóhelyettes özvegyének bemutatására.

Az elmúlt évben részt vettem a budapesti Parlamentben a fölöttéb tiszteletreméltó gróf Eszterházy János emlékére rendezett ünnepségen.

A Parlamentben abban az örömben is részesültem, hogy találkozhattam és a napot azzal a hölggyel tölthettem el, akiről Önök mindjárt hallani fognak.

Először is el kell mondanom, hogy az országházi ünnepség szüneteiben és az azt követő fogadáson, valamint minden helységben, ahol csak megfordultunk, Horthy Ilona körül csoportosultak a jelenlévők. A nap későbbi folyamán, a koszorúzáskor is, ugyanez történt. Egyszerű nők és férfiak léptek hozzá, akik közül sokan Eszterházy János megemlékezésére Szlovákiából érkezett magyarok voltak, hogy bemutatkozhassanak neki. A nők mosolyogva, többnyire könnybelábadt szemmel, a férfiak merészebbjei pedig sorba állva, hogy kezet csókolhassanak Horthy Ilonának.

Bár több mint fél évszázad telt már el azóta hogy családjával együtt elhurcolták hazájából, mégis mindenki látni, köszönteni akarta és kereste a megfelelő szavakat arra hogy kifejezésre juttassa iránta érzett ragaszkodását.

Miért emlékeznek az emberek ilyen nagy szeretettel erre a hölgyre?

Úgy gondolom azért,

mert bátorsága és méltósága soha nem ingott meg abban az időben, amikor hazája a nemzeti összeomlás szélén állott;

mert olyan hűségesen ápolta a háború sebesültjeit;

mert méltóságteljes szépsége olyan fényesen ragyogott a sok pusztulás és ocsmányság közepette;

mert az emberek mindmáig emlékeznek arra, hogy azokban az októberi napokban fiatal vállain nyugodott hazájának becsülete és ezt a nagy terhet megingathatatlan módon viselte.

Összképe érezhető módon belevésődött a nemzet emlékezetébe: úgy hiszem, hogy a ma már távoli II. világháború idején a magyar nép szívébe zárta Horthy Ilonát, ahol mind a mai napig megtalálható.

Engedtessék meg nekem, hogy néhány szót fúzzek ahhoz, amit Jeszenszky Nagykövet Úr rólam elmondott.

Apám és én valóban Magyarországon rekedtünk, amikor átutazóban voltunk hazánk felé. Ez annak a következménye volt hogy a németek megüzenték a háborút az Egyesült Államoknak, 1941. december 11.-én, éppen azon a napon, amikor sikertelenül megpróbáltuk a magyar-német határt atlépni. Ezt követően Magyarországon éltünk egészen a háború végéig. Ki kell hangsúlyoznom, hogy nem ellenséges állam polgáraiként, hanem vendégekként bántak velünk: egy lovagias nép nagylelkű vendégszeretetét élveztük.

Mert Önök közül sokan semminémű kapcsolatban sem állnak Magyarországgal, azért tartotta Jeszenszky Nagykövet Úr jó ötletnek, hogy tőlem, nem magyartól, halljanak néhány gondolatot az 1920-tól 1945-ig tartó korszakról, különös figyelemmel a két háború közötti politikai háttérre és a Holocaustra, ami ennek a konferenciának tárgyát képezi.

Talán el kell még azt is mondanom, hogy a háború alatt gyermekkoromban Magyarországon eltöltött idő és egy magyar családdal azóta is ápolt szoros kapcsolataim, valamint amerikai diplomata hivatásommal együttjáró szakmai felelősségeim következménye képpen, az ország iránti érdeklődésem mindig eleven és időszerű maradt.

A két világháború közötti Magyarországról nem lehet anélkül beszélni, hogy ne koncentrálnánk figyelmünket a trianoni szerződésre, aminek következményeként Magyarország az I. világháború után, 1920-ban, területének kétharmadát elveszítette, ami által három millió magyar az utódállamokba került.

Trianon a magyar történelemben központi helyet foglal el 1920 és 1945 között, és jelentős mértékben mind a mai napig. Trianon uralta és határozta meg a magyar bel- és külpolitikát, a magyar gazdasági életet, valamint a magyar gondolkodást és kultúrát. Trianon megalázó ténye az, amit mindig figyelembe kell vennünk, ha a két világháború közötti idővel és a háborús évekkel foglalkozunk.

A Trianon által kiváltott sokk olyan erős és az általa ejtett seb olyan mély volt, hogy semmilyen kormány - akármilyen politikai színezetű lett volna is - sem maradhatott volna életben, ha a trianoni szerződés revizióját nem állitotta volna programja középpontjába.

Nem múlaszthatom el, hogy egy további történelmi megjegyzést ne tegyek:

Noha az I. világháború szövetségeseinek tudatlansága és kapzsisága is szerepet játszott, mégis egy meghatározott szándék állt a szerződés mögött - és ez a szándék francia volt. Abban a hitben, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megszüntetése és Németország legyöngítése lehetővé teszi Franciaország számára, hogy uralkodó hatalommá váljék Közép- és Délkelet-Euróbában, a franciák feldarabolták Magyarországot és ezáltal a jelentéktelenség állapotába juttatták, miközben eredményesen támogatták Csehszlovákia és Jugoszlávia létrehozását, valamint Románia drámai méretű megnagyobbítását. Sőt: Magyarországnak Ausztria felé is le kellett adnia területéből. Ez -, ahogyan azt Versailles és Trianon bölcsei gondolták -, elősegíti majd Ausztria keleti irányba történő kapcsolódását és ezáltal mindenféle Németországgal való egyesülési terv lehetőségét csökkenti. Természetes, hogy a franciák soha sem voltak elég erősek ahhoz, hogy a régió ügyeiben dominálók legyenek és a németek elég hamar ismét visszajelentkeztek, erősebben mint valaha és aggresszívabban mint bármikor, mivel a kettős Monarchia stabilizáló jelenléte megszűnt.

Ha nem lett volna Trianon, ha az I. világháború szövetséges hatalmai a kettős Monarchia helyett egy Dunamenti Szövetség létrehozására törekedtek volna - nem lett volna Hitler? Nem lett volna II. világháború? Nem lett volna hidegháború? Nem lett volna Bosznia és Koszovó?

A valóság azonban az, hogy Trianon létezett és ez a tény hajtotta Magyarországot Németország karjaiba. Egyedül a németek voltak ugyanis azok, akik - ha cinikus és opportunista módon is -, de mégis támogatták Magyarország revizionista reményeinek megvalósitását az első és második bécsi döntésekben. Az attól való félelem, hogy német részről ez a támogatás megszűnhet, segítette Magyarországot a II. világháborúba taszítani. Magyarország Németország kelletlen, vonakodó szövetségese volt és mégha nehezen ment is, de az ország vezetői megpróbálták a háborúban való aktív részvételt a minimálisra csökkenteni, ami azonban az idő múltával a magyar hadicsel-ötleteket éppúgy kimerítette, mint a németek türelmét.

1944. március 19.-én a németek bevonultak Magyarországra: ez a nap az ország részére, amelyik hosszú történelme folyamán már eddig is sok nehéz időt átszenvedett, az egyik legsötétebb nappá vált.

És ezzel áttérek az antiszemitizmus kényes témájára.

Magyarország és zsidó közösségeinek sorsa felbonthatatlanul kapcsolódott egymáshoz. A zsidók legkésőbb a XIII. századtól jelen voltak Magyarországon, de számuk a kései XIX. században növekedett meg robbanásszerűen, amikor is a kettős Monarchia megnyitotta határait az oroszországi, orosz-lengyelországi pogromok elől menedéket kereső zsidók számára. Az antisztemitizmus a magyar társadalomban már az I. világháború előtt is jelen volt, de nem jelentősebb mértékben mint Nyugat-Európában vagy az én saját hazámban. Emlékezetünkbe kell idézni azt a tényt is, hogy a magyarok megszokták a más néphez tartozók jelenlétét: a németeket, szlovákokat, románokat, szerbeket és ruténokat. Ezek az etnikai csoportok békésen éltek magyar szomszédaikkal együtt. A fő különbség a zsidókhoz viszonyitva az volt, hogy az asszimiláció ezeknek a a népcsoportoknak az esetében lassú folyamat volt, mig a zsidók asszimilációja, legalább is a jólmenők és kevésbé ortodox csoportok, azaz azok körében, akik arra hajlandóságot mutattak, gyorsan haladt előre.

Az ország Trianon utáni szétdarabolása, a bolsevista puccs rövidéletű, de rettenetes győzelme, a román invázió és a bűnbakok keresése, (mint mindig: a bűnbakok keresése!), megváltoztatta ezt a toleráns környezetet. Markáns antiszemitizmus kezdte hatalmába keríteni az országot. Legkevésbé érintettek voltak többnyire azok, akik a felvilágosultabb, képzettebb körökhöz , mint pl. az arisztokrácia legjobb férfiai és asszonyai, az egyházak felső vezetősége, a diplomácia és magasrangú tisztviselőség köreihez tartoztak. Sokkal kifejezettebb volt az antiszemitizmus a kevésbé képzettek, pl. a középosztály alsóbb rétegei, egyszerűbb tisztviselők, csendőrség stb. és különösen virulens a lumpenproletariátus körében. (Ezek közül nem sokkal később számosan nyilaskeresztes gazemberb[l kommunista gazemberré váltak. Az átmenet könnyű volt. A fasizmusban és kommunizmusban nagyon sok közös vonás található, módszereiket alig lehet egymástól megkülönböztetni).

A 20-as - és kivételektől eltekintve - a 30-as évek kormányai civilizált emberek kezeiben voltak, a XIX. századbeli magyar liberalizmus tradiciójához híven, ami az angol-amerikai terminus technikusra átforditva Whig konzervativizmusnak felelt meg. A késői 30-as években néhány megdöbbentő zsidóellenes törvény lépett életbe, amiket azonban többnyire nem tartottak be. A magyar zsidóság valójában 1944. március 19.-ig viszonylag - és itt kihangsulyozom a "viszonylag" szót - normális életet folytatott. Emlékezetünkbe kell idézni hogy ebben az időben már a legtöbb lengyel zsidót meggyilkolták, tulajdonképpen a német megszállás alá került Ukrajna, Fehéroroszország és a balti álamok minden zsidójával együtt. Ugyanez érvényes Szlovákia és Horvátország zsidó lakosságára is, ahol a fasiszta Tiso-, ill. Pavelić-rendszerek felülmulták kegyetlenségükben, zsidó szomszédjaik meggyilkolásában még a németeket is. A zsidó közösségek nagy része a megszállt Európában ugyanezt a szomorú sorsot szenvedte el.

Tény az, hogy az 1944-es német megszállásig a nagylétszámú magyarországi zsidó lakosság volt a legnagyobb és egyetlen jelentős Európában, amelyiket a Holocaust jóformán érintetlenül hagyott.

Hogy a magyar zsidóság eddig az időpontig életben maradt, az Horthy tengernagy, Magyarország kormányzója és Kállay miniszterelnök ellenállásának köszönhető, akik a németek ismételt követeléseit magyar zsidók deportálását illetően visszautasitották és így megmentették őket a tömeggyilkosság elől.

A legszívesebben arról szeretnék beszámolni, hogy a pszichopata Adolf Eichmann és a GESTAPO, a "végs? megoldás" magyarországi végrehajtásában nem találtak együttműködőket. Sajnos ezt nem tehetem, mert akadtak ilyenek. Némelyek magasrangú tisztviselők voltak, beleértve a Belügyminisztérium legrosszabbjait, magát a minisztert és két államtitkárát is, akik mindhárman erőszakos antiszemiták voltak. Némelyek a csendőrség és a vasúti alkalmazottak köréből kerültek ki. Némelyek azok közé a gazemberek közé tartoztak, akik minden országban felszínre kerekedtek, ahol a németek hóhérokat kerestek a Holocaust kivégzéseihez.

Számos magyar, minden társadalmi osztályból, saját életét tette kockára azért, hogy zsidó barátait, vagy szomszédait megmentse. De a magyar lakosság legnagyobb része - minden más ország lakosságához hasonlóan -, kivülállóként viselkedett: félelemből, tehetetlenségből, vagy opportunizmusból. Némelyek kihasználták a kiterjedő törvénytelenség előnyeit és lopkodták a zsidók tulajdonát. De a szomorú valóság az, hogy valamivel több mint hat héttel a német megszállás után, összegyűjtötték a vidéki zsidókat és vonatokba pakolták őket. A határokon a németek vették át a vonatokat, amelyek Auschwitzbe tartottak. Mindannyian tudjuk, hogy ott mi történt.

Budapest zsidó lakosságára, kb. 250.000 személyre, ezután került volna sor, de a kormányzó, talán azért, mert csak ekkor döbbent rá először a rettenetes igazságra , meg tudta állítani a deportálást.

A budapesti zsidókat első ízben akkor kezdték összegyűjteni, amikor a kormányzót lemondatták és 1944 októberében családjával együtt Németországba deportálták. Végül is összesen 300.000 magyar zsidó élte tul a háborút. Ha a magyarok nem álltak volna olyan hosszú ideig ellent a német nyomásnak, akkor nem maradt volna tulélő.

Végeredményében 500.000 magyar zsidó pusztult el.

Ez a szám túlhaladja az emberi felfogóképességet.

Ha a németek nem foglalták volna el az országot, akkor nem érhette volna el a Holocaust Magyarországot? Úgy gondolom, hogy nem. Nem, kihangsúlyozottan nem. Trianonnal és anélkül: nem. Magyarország tradícionálisan a faji és népi tolerancia országa volt. Ez a tradíció 1919-1920 óta ugyan többször megterhelések alá jutott, de alapjában véve intakt maradt.

Még egy pár megfigyelés:

Maga a kormányzó és a konzervatívakhoz és a politikai középhez tartozó férfiak, a XIX. századi liberál-konzervativ tradició örökösei voltak, amibe mindannyian beleszülettek. Törvényesség, rend, tekintély és hierarchia hívei voltak. Számukra elképzelhetetlen lett volna egy értékes kisebbség tagjainak tömeges meggyilkolása.

Az angol-amerikai világban, és különösen a sajtóban, a magyarországi, háborúk közötti kormányokat és a kormányzót személyesen is, nagyon gyakran félreértették, vagy akaratlagosan félremagyarázták.

Horthy tengernagyot, aki 1868-ban a magyar magas dzsentri osztályba született bele, aki 14 évesen az osztrák-magyar tengerészet kadettje, majd tengerésztisztje lett, aki szárnysegédként szolgálta Ferenc József császárt és királyt, a kései XX. századi "politikai korrektség" szabályai szerint megitélni, nem más, mint abszurditás. A kormányzó régi vágású konzervatív volt. A XIX. század civilizált értékei, az emberiesség, jogszerűség, tradíció, rend, tekintélytisztelet fontosak voltak számára. Ugyanúgy a tisztességtudat, korrektség és udvariasság.

A két világháború közötti időben Horthy tengernagy és a vele együttműködő férfiak fél-parlamentáris kormányzási formát alakítottak ki, amelyik a politikai pártokkal szemben toleráns volt -, a szociáldemokrata pártot is beleértve. A hangnem nacionalista és hazafias volt és természetesen revizionista. (Érdemes megjegyezni, hogy a kormányzó megértette, hogy a teljes revízió, azaz Magyarország "történelmi" határaihoz való visszatérés lehetetlen volt. Ő maga is és vele együtt más konzervatívok is megelégedtek volna azzal, ha a magyarok által lakott területek visszatérhettek volna az anyaországhoz). A sajtó szabad és eleven volt. Az extrém jobb, vagy baloldal támogatóit ellenezték, néha el is ítélték és bebörtönözték őket. Szálasit kétszer itélték el és kétszer börtönözték be.

Vannak dolgok, amit a kormányzónak meg kellett volna tennie, de nem tett meg. De melyik vezetőről, vagy politikusról nem lehet ugyanezt elmondani? 1944-ben, 76 éves korában, amikor azon fáradozott, hogy megmentse azt, ami menthető, nem volt már meg az a szilárdsága és ereje, mint korábban. Viszont őt személyesen, vagy kormányzását úgy jellemezni, hogy az parancsuralmi vagy fastiszta lett volna - mint ahogyan azt sokszor teszik - nem más, mint rossz történetírás, rosszindulatúság és ezért mindkét esetben ostobaság.

A fasizmus 1944-ben a német hadsereggel együtt jött Magyarországra. A nyilasok sok gyilkosságot, kegyetlenséget és elképzelhetetlen bestialitást követtek el. Ez a rezsím fennmaradt a háború végéig, ami néhány hónappal később be is következett. Ez az idő azonban azok számára, akik azt átélték, örökkévalóságnak tűnt. A rövid életű nyilas-kormány egy romjaiban heverő országot hagyott hátra, melynek termőföldjei parlagon maradtak, gyárai elnémultak és legjobb polgárainak tízezrei sírjaikban feküdtek.

Az országnak, amely már olyan sokat szenvedett, évtizedeken át még több zsarnokságot kellett elszenvednie, ezúttal szovjet változatban. A magyarok 1956-ban fellázadtak ez ellen. Sok fiatal férfinak és nőnek kellett meghalnia, de ők voltak azok, akik a kommunizmus magvát széttörték.

Minden évben, amikor Budapestre utazom, első utam az 1956-os áldozatok tiszteletére gyújtott örök mécseshez, második utam a Földművelésügyi Minisztérium lövedékektől sebhelyes homlokzatához vezet, ahol olyan sokan meghaltak. Hazautazásom előtt ismét meglátogatom ezeket a helyeket. Múlt év áprilisában, amikor távozásom előtti zarándokutamon voltam, az a gondolat forgott fejemben, hogy szoros kapcsolat áll fenn az 1944 októberi borzalmak Horthy Ilonája és az 1956 szivettépő októberének fiai és lányai, férfiai és női között:

Fölöttéb nehéz időkben, kilátástalannak látszó esélyek ellenére, ugyanazt cselekedte Horthy Ilona is, amit 12 évvel később, csaknem ugyanazokon a napokon ők tettek, nevezetesen azt, amit a becsület és kötelességtudat megkívánt.

"BECSÜLET ÉS KÖTELESSÉG" - nagyon találó cím a nagyszerű könyv részére.

Köszönöm, hogy meghallgattak. Örömmel adom át a helyet Horthy Ilonának.