Aladár bácsi

(2477 total words in this text)
(1729 Reads)  

elmondja Fülöp László

'43 nyarán Máramarosszigeten laktunk. A melegben naphosszat az Izában fürödtünk, s a Szalaván árnyékos oldalán szedtünk halványkék harangvirágot. Nyolc éves voltam, s amint a háború hangja erősödött, bennünket gyerekeket is egyre inkább elkapott a láza. A városi újságos standokon mindenütt feltűnő helyen lehetett látni a német Signal folyóirat példányait, melyek címlapjai hősiesen küzdő német katonákat ábrázoltak. Tankok mellett előrenyomuló katonák harcoltak, a háború füstjétől körülvéve, az oroszok ellen. Vagy német bombázók repültek hadi célpontok felé.

A mi kis csapatunk is átalakult. Eleinte hol indián harcosok voltunk, hol cowboyok, hol honfoglaló magyar vitézek, az utóbbi időben egyre inkább második világháborúbeli hadvezérek. Főhadiszállásunk az akol padlásán volt, s félrehúzott cserepek képezték a rejtett bejáratot. A főhadiszállás egyik része fegyverraktár volt. Benne sztaniolpapírral fémmé alakított falándzsák, kerek kosarak fonott tetejéből pajzsok, általunk készített íjak és nyilak. A falakon kitépett irkalapokra rajzolt képcsoport mutatta a háború kedvező menetét. A rajzokon karcsú, áramvonalas német Messerschmidtek lőttek le nehézkes szovjet ratákat, vagy tankok, kirívó felségjellel ívben repülő lövedékekkel lőtték egymást. A képeken több tank, természetesen mind szovjet, már égett. Néha eszünkbe jutott ugyan, hogy vajon mi lett a tankban lévőkkel de aztán elhessegettük a kellemetlen gondolatokat. A zuhanóbombázó stukák ijesztően süvöltő hangját nem tudtuk ábrázolni, ez a képzelőtehetségre lett bízva, de a lövedékek célokhoz irányított, néha görbe útját színes csíkok jelezték a papíron. (Ma már tudjuk, hogy évtizedekkel megelőztük a vezérelt lövedékek feltalálóit.)

Hetente tartottunk haditanácsot, ilyenkor rádióból hallott hadijelentéseket adtunk. Haditerveket is csináltunk, melyek szerint mindig a közlegények estek fogságba. Ez ellen mindkettő tiltakozott, de azt be kellett lássák, hogy a háborút nem lehetett volna folytatni, ha a vezetőségnek esik baja, mégha több is volt belőlünk mint a közlegényekből. A haditanácsok néha bődületes melegben lettek lejátszva, mert az akol padlása gyakran jobban felmelegedett, mint a külső levegő. A gyengébb katonáknak megengedtük, hogy újabb cserepek félrehúzásával .ablakot nyissanak.. Ezt mi, a .főtisztek. nem engedhettük meg magunknak. Mi jó példával jártunk elöl. Persze megtörtént, hogy a gondatlan közlegény nyitva felejtette az .ablakot., néha még a .titkos bejáratot. is, azaz nem húzta vissza a cserepeket mikor a csapat .éjjeli szállásokra. vonult. Ilyenkor, ha eső jött, az ól beázott. A felsőbb hatóságok, azaz a szülők, egyáltalán nem diplomáciai szinten, a komolynál is erősebb fenyegetéseket tettek. Hát lehet így, az otthon támogatása nélkül sikeres háborút folytatni?! A kötelességét mulasztó közlegényt másnap csak az isteni kegyelem mentette meg a statáriális bíróságtól, és az, hogy nem tudtuk, hogyan kellene statáriális tárgyalást tartani. Apám, aki törvényszéki bíró volt, biztos nem adott volna tanácsot, hogyan kell valakit statáriálisan elítélni, még gyerekhadseregben sem. Ugyanis többször hallottam, amint kikelt magából, amikor a statáriális bíróság kemény ítéleteiről hallottunk a nagyok háborús világában.

A mi hadi tevékenységeinknek nyilván nem szenteltek nagy figyelmet - amíg bajba nem kerültünk. A háború sem volt olyan fontos nekik mint nekünk. Egyszer, mikor kérdeztem otthon, hogy a Signal miért nem mutatott magyar katonákat, sem a fedőlapon, sem a belső oldalakon: .talán nem küzdöttek olyan jól mint a német katonák?. - apám felnézett és félig morogva szólt ki az olvasmányai közül:

- Ez a háború a magyaroknak nem érdeke.

- Nem érdeke? Hogyhogy? - Körülnéztem, mintegy segítséget kérve.

Láttam amint anyám gyors pillantást váltott apámmal, s utána hosszabban magyarázta, hogyan kell ezt érteni. Végül megérttette velem, hogy ilyet itthon meg lehet beszélni, de másoknak nem kell emlegetni. Nem értettem, mitől félnek a felnőttek, de magamnak megjegyeztem, hogy apám idevágó mondásait magunk között kell tartani és a háború dicsőséges menetéről nem érdemes velük beszélni.

Akkortájt már növekedett a nyomás a magyar zsidókon, s ez nem múlott el nyom nélkül felettünk sem. Szigeten sok zsidó élt, számuk talán elérte a város lakosságának egyharmadát is. A háború zsidóellenes propagandája a mi csapatunkra is megtette hatását. Egy idő után a csapat tagjai a zsidóellenes szlogeneket is .büdös zsidók.-ként cifrázta. Az egyik alkalommal otthon is, a konyhában számra jött a .büdös zsidó..

Anyám mikor meghallotta, megperdült, s megkérdezte:

-Miért mondod azt, hogy .büdös zsidók.?

- Mert mind az. S mind áruló. Azt akarják, hogy elveszítsük a háborút - feleltem harcrakészen.

Anyám nem vitatkozott, csak szelíd hangon tovább kérdezett:

- Akkor azt mondod, hogy Aladár bácsi is .büdös zsidó.?

- Hát ... - itt megakadt a harci készségem is. Igazán nem is értettem, anyám miért kérdez ilyesmit. Hát, persze, Aladár bácsi az más. Aladár bácsi fogorvos volt, s apám legjobb barátja. Átjárt hozzánk kis politikai tere-ferékre, még amikor én kisgyerek voltam, s egy tiszamenti, alföldi faluban laktunk. Ilyenkor sokszor ültem a térdén, egyszer hallottam tőlük, hogy apámnak most nem érdemes megpróbálnia képviselőséget, máskor, hogy háború lesz, és azt a németek el fogják veszteni. Persze, Aladár bácsi tartotta rendben a család fogait. Felesége meghalt rákban, s leányával, Maricával, aki vagy négy-öt évvel idősebb volt nálam, játszottam náluk néhányszor. Dehát ő mindig csak lányos játékokat akart játszani. Aladár bácsiról a családban csak úgy beszéltünk, mintha egyik nagybácsink lett volna, mindenki rokonként szerette. Világosan éreztük, hogy ő is szeret bennünket.

-...Aladár bácsi - az nem.

- És Kauffmann Kati is .büdös zsidó.?

- Hát ... - Kauffmann Kati szép, barnahajú lány volt, ezt még nyolcévesen is láthattam. Olyan tizenhat éves. Egyszer, amikor nálunk a nagyobbak zsúrt rendeztek, Kati áthozta a gramofonját és hanglemezeit. Én persze kezelni akartam a csodás masinát és a hanglemezeket. Bátyám hiába próbált eltartani tőlük, szépszóval s pofon ígéretével. A masina csillogó precízitása, a lemezek barázdái szinte megbabonáztak. Minden elővigyázatosságot megígértem, csak kezelhessem a gramofont. Persze eltörtem Kati egyik lemezét, s bátyám villámgyorsan beváltotta ígéretét. S még Kati ölelt meg és símogatta békéltetően megsérült fejemet és önérzetemet. Szóval nagyszerű leánynak tartottam.

- ... ne-e-em.

Ez a két példa minden vitatkozást megbénított.

- No, látod kisfiam, nem lehet ilyen könnyen .lebüdösözni. embereket. Mert ha Aladár bácsi jó ember, ha a Kauffmann család rendes, akkor nem szabad .büdös zsidózni. őket. S azt nem nehéz elképzelni, hogy nemcsak ez a két család rendes a zsidók között. Te okos fiú vagy, ugye ezt te is látod? Hidd el, nincs olyan embercsoport amelyben minden ember rossz, vagy minden ember jó. Sok zsidó van, aki jobb ember, mint sok keresztény. Aladár bácsi van olyan jó magyar mint bárki akit ismerünk. Embereket üldözni fajtájuk miatt, vagy vallásuk miatt, nem méltó jóérzésű emberekhez. Emlékszel a katekizmusból, a rómaiak is üldözték a keresztényeket, mert nem értették meg őket. Most a zsidókra rossz idők járnak, leginkább igaztalan vádak alapján. Nekünk inkább segíteni kell a szegény üldözötteken, nemhogy ellenük beszélni.

Majdnem sírtam mire anyám befejezte. Ő megölelt és többet nem .büdös zsidó.-ztam.

Anyám később említette, lehet, hogy Aladár bácsiék eljönnek hozzánk látogatóba. Késöbb tudtam meg, hogy Aladár bácsinak írt apám, jöjjön Maricával Szigetre és töltse nálunk a nyarat, esetleg több időt is. Apám kétszer is leutazott a falunkba, és meglátogatta a rokonokat és Aladár bácsit. Próbálta rábeszélni: jöjjön hozzánk, hisz' Sziget 350 km.-re volt a falunktól. Házunk nagy, nálunk meglakhatnak ezekben a zavaros időkben, még a szomszédok sem kellene, hogy tudjanak ottlétükről. Apám akkor már hadi-gondozó tiszt volt és hozzánk sokan jártak, mindenféle ember. Nálunk nem keresné őket senki. A ház privát részeiben ellehettek volna, még akkor is, amikor frontra tartó német katonákat szállásoltak a ház egyik szárnyába. Azok nem jöttek be hozzánk, ha nem lettek beinvitálva. Aladár bácsi kedvesen mindig elhárította a hívásokat.

- Nem mehetünk, Palikám. Még itt nekünk nincs semmi bajunk. De ott, lehet, hogy neked is, családodnak is kellemetlensége lenne ebből. Ezt nem tehetem azokkal, akiket nagyon szeretek. És kire hagynám a házunkat? Majd elmúlik ez is, mint ahogy más őrültségek is elmúltak. Isten segítségével átvészeljük. - Aladár bácsi, aki világosan előrelátta a világ eseményeinek sorozatát, nem hitt a veszély komolyságában? De inkább apám meglátására kellett volna számítania. Nemsokára bevezették a sárga csillag viselését, s akkor már nem lehetett könnyen mozogni.

Késöbb, .44-ben, amikor Szigeten gettóba gyűjtötték a zsidóságot, anyám megszervezte a szomszéd asszonyok egy csoportját, s minden apámat ért burkolt vagy nyílt fenyegetés ellenére, élelmet vitt a gettóba. Anyám a kevésből is nagyszerű dolgokat főzött, ami akkortájt már igen hasznos tehetségnek bizonyult, s amikor lovas kocsinkon, hatalmas szilvafőző kondérokban vitték az asszonyok a levest és főzeléket a gettóba szorítottaknak, már én is segítettem.

Aladár bácsit is elvitték, nem tudtuk meg mikor, hogyan és hová. Voltak akik Auschwitz-ot emlegettek amikor a háború végével, .45-ben a falunkban nyaraltam és kérdezősködtem felőle.

Aladár bácsival többé nem találkoztunk. 1996