Párbeszéd

(4281 szóból áll a szöveg)
(1692 olvasás)  

From: Éltető Lajos, Portland
To: Gazdag Árpád, Budapest
Sent: 2002. szeptember 24. 18:05

Kedves Árpád!- A cím jó, csak én vagyok hanyag. És nem történt semmi kellemetlen se...

Az unitárius levelezés (követed-e még?) teljesen lecsitult. De ilyenek a listák.

Honlapunkat lassan építgetjük (www.mbk.org), te is beszállhatnál!

Elkészült-e az őszi program?

Üdv, - Lajos

From: Gazdag Árpád
Date: Mon Oct 21, 2002 06:15:32 AM US/Pacific
To: Éltető Lajos

Kedves Lajos! - Elnézést, hogy ilyen későre válaszolok. Nem (egészen) a mentség-keresés miatt, hanem a mi-az-újság kedvéért is mesélem el, hogy a munkám megtöbbszöröződött. Ennek meg tulajdonképpen örvendek. Egy újabb - ezúttal vidéki - kábeltévé hálózat képújságja került a kezem alá. Erre tulajdonképpen már régóta vágytam. A vidéki hálózatok képújságjai ugyanis tapasztalatom szerint egészen más jellegıek és más szerepet töltenek be. Amíg a fővárosi 220 ezres lakásszámot magában foglaló hálózat céges képújságja jórészt csak a saját info-közvetítés és önreklámozás szerepét tölti be, addig a vidéki képújság amolyan "nép-", vagy "köz-csatorna". Ez azt jelenti, hogy kb. ötvenszer több apróhirdetés fut rajta, mint a majdnem ötször akkora budapestin. Minden napra megvan az adag, alig győzöm gyártani az eladó kacsák-libák-lovak- birkák-tehenek-és-malacok,"lábon álló petrezselyem", házak, működű Ladák, Fordok és lerobbant Trabantok, varró- és gyalugépek, az ingyenesen közvetített álláslehetőségek, a rendezvények, jókívánságok Tomikának 3.születésnapjára, stb., stb. "aprókat". És nagyon élvezem. A munka többszöröse a pestinek, a fizetés a töredéke, az igény teljesen és az elégtétel utána egészen más. Végre egy olyan munka, amiben azt érzem: valós (vagy valósabb?) szükségletet elégít ki.

Na, hát ennyit erről... Különben a többi "kuncsaftom" is most találta ki, hogy átvariálja, amit eddig csináltam, úgyhogy nem unatkozom...

Hosszú idő óta ma jött egy olyan pillanat, hogy minden "labdát" visszaütöttem, most nem rajtam a sor, így végignézegettem az MBK honlapját. Ez még nagyon friss, úgy látom...

Ami a "beszállás"-t illeti, nem tudom... Kiszálltam mindenféle levelező fórumból. Inkább a személyes kapcsolatokat keresem – ha keresem. Van programunk, igen, újabb és újabb ötletek születnek Rózsa fejében - főleg ő a nagy szervező. A szentendrei skanzenben (talán hallottál róla: tudtommal ez Magyarország egyik (?) legnagyobb v. legismertebb falumúzeuma) szüreti bornapok voltak mindenféle népi kultúrális és gasztronómiai programokkal, oda hívtuk meg a társaságot (Jocóék, Csabáék, Dénes Árpiék), nagyszerű élmény volt...

A tokaji szüreti mulatságra Jocóék (egyházi program, szeretetvendégség miatt) már nem tudtak eljönni, Csabáéknál családi tragédia jött közbe, így csak öten mentünk. Ezúttal nyilvánították Tokajt és Tokajhegyalját hivatalosan a világörökség részévé. Felvonulás, tánc, muzsika és kuruc nóta, ódon ruha- és borospinceszagban, főtt csülök és kürtőskalács illatmámorban a belépőjegyhez kapott borospoharakat szorongató tarkabarka borgőzös tolongás... És a fölénk magasodó érdekes hangulatú hegy a szőlőskertekkel... Másnap reggel mászkálás a hegyen, tankolás (a bödönökbe) és irány haza...

Múlt héten egy születésnap, szerdára (okt. 23) egy szlovákiai felderítő utat terveztünk a sícentrumokhoz (az oregoni vendégeimtől örökölt útikönyvek segítségével)... majd disznóvágás...

De hát ezek olyan baráti programok, a ti honlapotok viszont... nem tudom... "Baráti" - az igaz, de "Magyar" és "vallás"... igaz, hogy Amerikában ez más... de mégsem az, még ott sem: "... vallásunk követi legtisztábban a jézusi tanítást, ez áll legtávolabb a parancserkölcs (tedd ezt, ne tedd azt) eszméjétől, gyakorlatától" - írod ("Kétféle erkölcs"). Már kiderült, Lajos, hogy nagyon eltérően látjuk a világot, habár egy lényeges dologban - számomra meglepően - egyetérettünk: "a vallás betegség, amit gyógyítani kell". Számomra viszont ez a meglátás azt is tartalmazza, hogy maga a vallás "parancserkölcs", mégpedig egy beteg "szívbeli parancserkölcs".

A vallásos mentalitásnak a rá jellemző parancserkölcsöt megelőzően van egy pár lényegbeli vonása: 1. lelki elszigeteltség és 2. az élet bizonyos felétől, bizonyos jelenségektől, biológiai funkcióktól, stb. való iszony. Az iszony és az elszigeteltség-érzés leküzdésére irányuló törekvés egyik eredménye világszemléleti síkon a vallásos parancserkölcsi rendszer.

Ez csak egyféleképpen gyógyítható: személyes kontaktussal. Semmiképpen nem csupán szóbeli érveléssel - ez ugyanis tovább erősítheti az elszigeteltséget. Csak Pál apostol írt leveleket. Ha Jézus annak idején levélben küldi el a véleményét: "Nem az fertőzi meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami onnan kijön" - ő nem az, ami és nem történik semmi. A lényeg, a gyógyszer az ő személyes hatásában volt, amivel megszüntette az iszonyt és feloldotta az elszigeteltséget (közösség<->egyén).

De ennek a rendkívüli, prófétai képességnek ára is volt: amilyen reálisan látott a lelki dolgokban épp olyan irreális volt a valóságban. És ez az életszemléletében nyilvánult meg, melyet körülbelül így lehet összefoglalni: a démonok uralta világ elpusztításra ítéltetett.

Jézus "isten", Jézus egy jelenség. De semmiképpen nem az ma már, aki - ahogyan ezt nagyon sokan értelmezik - "mester", ész nélkül követendő példakép. Ilyen nem is volt és nem is lesz.

Nem akartam elmélkedni, mégis ide lyukadtam ki... Nna, minden jót!

Árpád

From: Éltető Lajos
Date: Mon Oct 21, 2002 12:09:15 PM US/Pacific
To: Gazdag Árpád

Kedves Árpád!- Örülök, hogy érdemesebb, érdekesebb munkát kaptál. Pontosan mit csinálsz a képújságnak? Csak eredeti grafikát? Milyen módszerrel-szoftverrel?

Az MBK honlapja valóban kezdetleges még. Az alapvázlat nem az enyém, Kovács István barátom műve, aki egy erdélyi társulat által magyarított "Post Nuke" elemekből állította össze. Sokat tud a program, de nem valami user friendly, felhasználóbarát (?).

Nem akarlak zavarni a nyilvánosságból kivonult nyugalmadban, de azt hiszem, hogy volt unitárius bajtársaid mellett Te is veszítettél valamit ezzel az elhatárolódásoddal. Maradjunk ennyiben: ha kedved szottyan, vagy ha nagyon fúrja valami a begyedet, honlapunk rendelkezésedre áll, küldd el, ha valamit közölni szeretnél.

Léta Sándor új [unitárius] listájáról biztosan tudsz már.

Igaz, hogy a világot másképpen látjuk, s ez nem is lehet másképp, mert más kálváriát jártunk-járunk végig. Amit nem értek: a szélsőségeseket én is szívből utálom, ugyanakkor a magyarságomat őrizem, ápolom, ez énemnek egyik nagyon fontos összetevője. Még a vallási kérdés is ehhez kapcsolódik. De Te minthacsak minden effélét elvetettél volna. Igazi amerikai lehetnél itt, totális individualista, akit semmi sem köt senkihez-semmihez, saját meghitt körödön kívül. Ha tévedek, a Te szavaid vezettek erre rá.

Hogy maga a vallás is parancserkölcs, azt csak egy nagyon szűkre szabott vallásdefiníció teszi érthetővé. Egyébként az elszigeteltség kérdése fel se merül, ha az egyházat nem szent tehénnek, hanem társadalmi képződménynek fogjuk fel. A biológiai iszony sem vonatkozik mindenkire, ha jól értettelek.

Számomra sincs ész nélkül követendő példakép; Jézus sem az; ész nélkül pedig nem tudok élni.

Lajos

From: Gazdag Árpád
Date: Tue Oct 22, 2002 05:01:05 AM US/Pacific
To: Éltető Lajos

Kedves Lajos!- Megint azzal kezdem, hogy: elnézést. Ezúttal azért, hogy csak egy részére válaszolok a kérdéseknek. Most csak a munkámról.

Hát tulajdonképpen én úgynevezett "műsorszolgáltató" vagyok. Vagyis az Országos Rádió és Televízó Testületnél az én nevem alatt van bejegyezve ez a tévécsatorna. Ez azért van így, mert a kábeltévés cég - ami "műsorelosztó" ugyebár - jogilag nem lehet ugyanakkor "műsorszolgáltató" is. Énnekem mint egyéni vállalkozónak és az ORTT-nél regisztrált műsorszolgáltatónak szerződésem van a céggel, hogy egyik csatornájukon az én nevem alatt tévéműsort futtassak - jelen megegyezés alapján az általuk megadott tartalommal.

Ezt a tévéműsort egy számítógép játssza be. A nap 24 órájában folyamatosan fut az általam beállított műsorszerkezettel. Konkrétan: UPC információs oldalak (a UPC amerikai eredetű de amsterdami székhelyű cég: United Pan-Europe Communications, Közép-Európa és Mo. legnagyobb kábeltévé szolgáltatója) és Apróhirdetések.

Nekem e-mailben átküldözgetik a szöveget a központból, én megszerkesztem a speciális képújság-programban. A városban van 10 db ún. hálózat fejállomás (head-end). Ez tkp. 10 hálózatnak a feje, vagyis: itt van felállítva a műholdvevő antenna és innen fut a kábel a lakásokba. Itt van a képújság lejátszó számítógép is – mindenik fejállomáson egy-egy. Tehát megszerkesztem itthon a közleményeket, hirdetéseket és egy héten egyszer körbejárom a fejállomásokat és feltöltöm az új anyagot.

Átküldök két oldalt kicsinyítve, hogy fogalmat alkothassál magadnak. Ez egy "oldal". Így néz ki a tévében. A rajta lévő kép megjelenik, a szöveg kiíródik, majd eltűnik, újabb szöveg íródik ki, esetleg a kép is kicserélődik a szöveg mondanivalójával összhangban, és így tovább lehet ezt variálni. Az első példa egy jellegzetes UPC-arculattal megjelenő oldal. Ez szigorúan meghatározott: szimbolikus elemek, színek, betıtípus, stb. Az apróhirdetéseket pedig úgy szerkesztem meg ahogy nekem jólesik - vagy ahogy esetleg az ügyfél kívánja. [A képeket technikai okokból nem tudjuk itt reprodukálni. –szerk.]

A második minta egy ilyen apróhirdetés, mégpedig a monori hálózatról. (Ez az a bizonyos vidéki: 41 falu, 50.000 lakás tartozik ehhez a hálózathoz.) Ide már nem kell kiautóznom: közvetlen kapcsolatom van (illetve van kiépülőben) a lejátszó számítógéppel. Itt már naponta kell frissíteni.

Hát ennyit erről. Majd folytatom...

From: Gazdag Árpád
Date: Sat Oct 26, 2002 10:54:46 AM US/Pacific
To: Éltető Lajos

Tehát folytatva a választ: igen, pontosan: nem valami felhasználóbarát. Nekem ISDN vonalam van újabban, ez sokkal gyorsabb letöltést biztosít, mint az óg, mégis már azt vártam, hog hibaüzenetet kapok, mikor kezdtek megjelenni az első elemek. A profi megjelenésnek és a "sokat tudásnak" ára van, ugyebár... de hát az a lényeg, hogy az adott igényeket kielégítse...

Nem zavartál egyáltalán! Sőt! Igazán örültem neked, hiszen azért hadd mondjam el: te voltál az, akivel meg lehetett bizonyos dolgokat vitatni és sajnos te is maradtál azóta is... Kivéve Rózsát, aki a "saját meghitt körömhöz" tartozik. Egyedül. Ã az én igazi bajtársam, mert ő az, akivel találkozott az igényünk és nagyjából a világnézetünk. Kollégáim legfeljebb csak sorstársaim voltak - az egyetemi évek alatt. Ennyi. Ők igazából nem engem veszítettek el, hanem azt a kultúrális-világnézeti hátteret, amelynek keretei között én is otthon éreztem volna magam. Ilyen világba születtünk, sajnos. Ez az igazi - kölcsönös - veszteség.

Romániában magyarnak lenni eleve veszteséget, önellentmondásba torkolló kompromisszumot jelentett. Ugyanis magyarság-tudattal élni azt is jelentette: kultúrális előnyökkel bírok, tehát "jobb" vagyok mint az "otthont adó" nemzet. Ez természetesen kölcsönös ellenszenvet eredményez. És önellentmondást, mert ama bizonyos leértékelt nemzet által biztosított, alacsonyabb színvonalú körülményekhez kell alkalmazkodnom. Akkor meg mire jó a felsőbbrendűség-tudat? Csupán arra, hogy alacsonyabbrendűség-tudatot és gyűlöletet szüljön. Önmagammal és a világgal szemben.

Magyarországon magyarnak lenni önmagában nem jelent semmit. Erdélyi magyarnak lenni viszont igen: a fent említett átmenekített alacsonyabbrendűség-tudatot.

Hogy mit jelent Amerikában magyarnak lenni, azt meg te tudhatod... Hogy én individualizmusommal "igazi amerikai lehetnék"? - Hát ez jobban hangzik mindenesetre, mint se nem "jó" magyar, se nem "jó" román, összegezve: "szegény bolond"...

A magyarságomat nem vethetem el, mert ez a múltam, a gyökerem, a szülői ház, ahonnan elindultam. De nem a cél. Én a célt egy egyetemes természeti elvben találtam meg. Az embert mint élőlényt, tehát mint fajt és mint egyedet látom, amelynek természetadta tulajdonságai magukban hordozzák a szerepet és a rendeltetést is a célra teremtett élővilág keretén belül.

Az individualizmusom azon a felismerésen alapszik, hogy az egyénnek a teljesítő képessége, az adni tudása a belső igényéhez "hozzá van kötve". Vagyis más szóval: ott lehet önmaga, és következésképpen ott tud a legtöbbet adni, ahol belső igényei és a külső körülmények találkoznak. Tamási Áron gyerekkori kedves erdélyi íróm, igazi erdélyi lokálpatrióta volt ugyebár? Azt írja: "Azért vagyunk a világon, hogy VALAHOL otthon legyünk benne." (Gyermekkoromban olvastam az Ábelt, remélem így szól a pontos idézet.)

Hogy a vallást hogyan lehet meghatározni, erről majd remélem lesz alkalmunk eszmét cserélni. Most csak annyit: neked megvan a saját világszemléleted, amit vallásnak nevezel. Ebben az is benne van, hogy mit értesz a vallás fogalmán. De ha egy utazást teszel ebbe az irányba azt érzékeled: minél keletebbre érsz Európában annál távolabb áll a vallás fogalma a te "amerikás" vallás-fogalmadtól. Ilyet mondani ugyan lehet a világnak ebben a felében: "az egyház nem szent tehén hanem egy társadalmi képződmény" -, de komolyan gondolni nem...

Kedves Lajos, a meghívásnak örvendek és elfogadom. Belegondoltam az elmúlt napokban, hogy ha azok után, amiket írtam még mindig úgy látod, hogy "meghívható" vagyok a ti körötökbe - hát akkor bíznom kell ebben. Ha te úgy látod, hogy vannak a honlapotokat olvasók között olyanok, akik szívesen bekapcsolódnának az én elmélkedéseim témájába és kölcsönösen partnerré lelhetünk - hát akkor legyen ez a két levél bemutatkozó levél is egyben, és folytassuk a baráti eszmecserét "nyilvánosan". Tehát máris töltsd fel kérlek az előzőt és ezt is – ha gondolod – a megírandó válaszoddal együtt és szóljál ha megvan. Akkor regisztrálom én is magam és oda küldöm a választ. Baráti üdvözlettel, Árpád

Kedves Árpád!

Ahhoz, hogy mostani levélváltásunkat mások is megérthessék, nem elég csupán a Te két legutóbbi írásodat közzétenni, ezért az egész eszmecserét közlöm. Szerintem a munkádról szóló rész is érdekes, nem csak bemutatkozásodként, hanem annak feltárására, hogy íme, ilyen is van ma már Magyarországon. Nálunk többnyire csak a magyar „nagypolitika” érdekli az embereket, nem a mindennapi élet, pedig az a fontosabbik, a maradandóbb téma.

De előszöris hadd udvözöljelek nyilvánosan is sorainkban. Remélem, dialógusunk idővel polilógussá fejlődik, hogy mások is bekapcsolódnak majd a gondolatváltásba.

Egy szó még a formátumról. Az ilyen eszmecserét általában ún. levelezőlista révén szokás lebonyolítani. A listáknak meg is van a maguk haszna, nekünk is van egy moderált, az mbktt@yahoogroups.com . De szándékosan nem ezt a megoldást választottuk itt. A honlap maradandóbb a villámlevélnél, olyan, mint egy folyamatosan szerkesztett könyv. E honlapot ITT-OTT c. elektronikus folyóiratunk folytatásának is tekinthetjük, az esetünknen értelmét vesztett idŒbeli beosztás, tördelés nélkül.

Hogy azonban végre már a tárgyra térjek:

„Romániában magyarnak lenni eleve veszteséget, önellentmondásba torkolló kompromisszumot jelentett“ – írod, -

Ugyanis magyarság-tudattal élni azt is jelentette: kultúrális előnyökkel bírok, tehát "jobb" vagyok mint az "otthont adó" nemzet. Ez természetesen kölcsönös ellenszenvet eredményez. És önellentmondást, mert ama bizonyos leértékelt nemzet által biztosított, alacsonyabb színvonalú körülményekhez kell alkalmazkodnom. Akkor meg mire jó a felsőbbrendűség-tudat? Csupán arra, hogy alacsonyabbrendűség-tudatot és gyűlöletet szüljön. Önmagammal és a világgal szemben.

Nos, a posztulátumodat nem tudom a magamévá tenni. Azzal az arrogánciával, mely a magyarság felsőbbrendűségét hirdeti a románsággal, mutatis mutandis a szlováksággal stb. szemben,soha nem tudtam szimpatizálni. Ez soha nem volt egyéb, mint a németséggel szemben érzett kisebbrendűségünkért, kelet felé irányított önkompenzálás. Európai kórság, nem csak magyar: a francia lenézte a németet, a német a szlávokat s minket, mi lenéztük a románokat s a balkánt. A románok pedig franciáknak képzelték magukat.

Csupa kisebbrendűségi érzés, csupa kompenzáló hübrisz. S nem látjuk be, hogy erre fizettünk-fizetünk rá mind, kölcsönösen.

Amerikában ebből majdnem kikúráltak bennünket. Majdnem, mert nálunk is ökölbe szorul a magyar kéz Erdély felemlítésén. Néha. De itt, ahol a világ minden elképzelhető fajával, etnikumával együtt kell élnünk, ez az érzés érdekes módon általában megszűnik. Nekem még soha, egy pillanatra sem volt magyarságom miatt semmiféle kisebbrendűségi érzésem senkivel szemben – de felsőbbrendűségi érzésem sem. Vallom, hirdetem egyenesen, egyetemi körökben de azokon kívül is, magyar voltomat, azonosságomat, se nem büszkélkedve, se nem szégyenkezve. Hallgatóim közt most is vannak németek, szlovákok, oroszok, románok, zsidók, olaszok, lengyelek, románok - nem csak származásra, de anyanyelvre való tekintettel is az illető nemzetiségekhez tartozók. A tanteremben a különbségek megmaradnak, az ellentétek azonban eltűnnek.

Hogy Erdélyben csak úgy lehet magyarnak megmaradni, ha a románokat lenézzük, sajnálatosan odtoba felfogás.

Mindez azonban nem jelentheti azt sem, hogy a magyarságunk nem számít, hogy udvariasságból, előzékenységből lemondjunk önmagunról.

„Magyarországon magyarnak lenni önmagában nem jelent semmit – írod még. - Erdélyi magyarnak lenni viszont igen: a fent említett átmenekített alacsonyabbrendıség-tudatot.“

Hogy Magyarországon magyarnak lenni nem jelent semmit, szerintem téves megfigyelésen alapszik. Mivel Magyarországon a magyar-lét a természetes, észre se vesszük sokszor, mert nincs mivel naponta – óránként – összevessük. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy Magyarországon minden a magyarságra mutat, s az embereknek eszükbe sem jut ezt megkérdőjelezni – kivéve azokat, akik, mint új Nobel-díjasunk, Kertész Imre, úgy érzik néha, hogy másutt boldogabban élhettek volna.

„Hogy mit jelent Amerikában magyarnak lenni, azt meg te tudhatod...“

Nem könnyű sors a miénk se, mert sokkal jobban meg kell küzdenünk a nyelvért, az átörökölt azonosságért, mint nektek még a legmostohább körülmények között is ott, a Kárpát-medence melegágyában. 64 esztendőmből 52-t onnan távol éltem le. Legtöbben pár év alatt értelmetlennek tartják a küzdelmet, vagy kényelemből engednek a másik nyelv hatásának, szívet cserélnek... Maradunk mi, kitartó eszelősök. De talán ebben is van valami nemes, valami szép. Mert nem azért van ez, mert nem tehettünk másképp, mint régi kivándorlóink, hanem éppen mert bizony tehettünk volna másképp. Még akkor is, ha ezt determinista módon is ki lehet magyarázni. Vagy egyfajta predesztinációval.

„Hogy én individualizmusommal »igazi amerikai« lehetnék? - Hát ez jobban hangzik mindenesetre, mint se nem »jó« magyar, se nem »jó« román, összegezve: »szegény bolond«...“

„A magyarságomat nem vethetem el, mert ez a múltam, a gyökerem, a szülŒi ház, ahonnan elindultam. De nem a cél. Én a célt egy egyetemes természeti elvben találtam meg“ – írod. Feltéve, hogy valamilyen teleológiában hiszünk, akkor ez egy lehetséges álláspont. De sem az evolúció elmélete (ill. ténye?), sem a tudomány általában nem támasztja ezt a tételt alá. Egyébként a célrairányított teremtés – legalábbis nyugati kultúránkban – rávezet vagy visszavezet a céltudatosan teremtő Istenhez (vagy az önmagát megvalósító célattribútumú anyaghoz? A marxisták arrafelé tapogatóztak).

Az embert mint élőlényt, tehát mint fajt és mint egyedet látom, amelynek természetadta tulajdonságai magukban hordozzák a szerepet és a rendeltetést is a célra teremtett élővilág keretén belül.

Amit az embernek mint fajnak s mint egyednek megengedsz, azt a társadalmi, kulturális közösségektől, népektől, nemzetektől megtagadnád? Ha létezik a feltételezted teleológiai alap, ki mondhatja, hogy az ilyen etnikai egységeknek nem »természetadta« tulajdonsága, szerepe és rendeltetése kultúrájuknak, de biológiai állományuknak is a megőrzése, ápolása, fejlesztése? S igenleges esetben nem következnek-e ebből bizonyos, ugyancsak természetadta etikai megfontolások, kérdések, melyeket nem lehet, nem szabad figyelmen kívül hagynunk?

Az individualizmusom azon a felismerésen alapszik, hogy az egyénnek a teljesítő képessége, az adni tudása a belső igényéhez »hozzá van kötve«. Vagyis más szóval: ott lehet önmaga, és következésképpen ott tud a legtöbbet adni, ahol belső igényei és a külső körülmények találkoznak. Tamási Áron gyerekkori kedves erdélyi íróm, igazi erdélyi lokálpatrióta volt ugyebár? Azt írja: »Azért vagyunk a világon, hogy VALAHOL otthon legyünk benne.« (Gyermekkoromban olvastam az Ábelt, remélem így szól a pontos idézet.)

Ez persze már etikai kérdés. S a VALAHOL Tamásinak sem jelentette azt, hogy AKÁRHOL. Csakhogy nekünk, akik Amerikában élünk, ahonnan Ábel visszatántorgott, ez a valahol már nem mindig földrajzi kategória.

Ha pedig nálatok még nem lehet a vallást megkülönböztetni az egyháztól, akkor legyünk azon, hogy lehessen. Ez nem amerikai találmány, hanem a dolgok lényegéből következik.

Egyelőre ennyit hát.

Lajos

Kedves Lajos!

Mivel kétségeim voltak, előszöris azon gondolkodtam, hogy lehet megragadni az ilyen jellegű irodalom célját és hasznát. Tehát hozzáadnám én is a magam "ars poetica"-ját a te bevezetődhöz. Én úgy látom tehát, hogy a szellemi-világnézeti tárgyú írott elmélkedés egy kicsit olyan mint a kotta. Benne van a zene, de ahhoz, hogy a zene megszólaljon nem elég a kottaolvasási jártasság ugyebár: megfelelő hangszerre is szükség van. A világról szóló gondolatok olvasójának megvan ugyan a hangszere: a saját lelki-világa. Igen ám, de az élet mindenki hangszerét másképpen hangolta. Ahhoz, hogy az összhangzat hallható, élvezhető legyen a hangszer felhangolására van szükség. Kottát olvasni és egy hangszeren játszani sokan tudnak, de azt felhangolni már sokkal kevesebben. Az én zeneszerzői tudományom is tökéletlen, a kottaíró jártasságom szintén, mégis mindkét oldal szereplői - az írók/olvasók egyaránt - míg írnak és olvasnak kölcsönösen lehetőséget kapnak hallásuk fejlesztésére. Nagyon nehéz dolog ez, de bizonyára megéri a fáradtságot.

Azt írtam korábban: nagyon eltérően látjuk a világot. Most pontosítom: úgy látom homlokegyenest az ellenkező beállítottságot képviseljük. Ez utóbbi leveled megerősíti az eddigi esetleges következtetést, hogy mi sohasem juthatunk közös álláspontra. Te ragaszkodsz az erdélyi magyarságodhoz, öklödet szorongatod miatta, de igyekszel elhatárolni magad mindattól az ostobaságtól és arroganciától, ami e megnyilvánulással összefüggésbe hozható. Nem hiszel egy egyetemes célban, mégis egy életet rendeltél bizonyos cél szolgálatába a hivatásod által és azzal, hogy aktív részt vállalsz az MBK tevékenységeiben. Én mindennek az ellenkezője vagyok a felszínen: erdélyi magyarságomat elvetem, de hiszek egy bizonyos egyetemes célt leíró teleológiában és bízom benne, hogy ez feloldja azt a szellemi hátrányt, amit esetleg nacionalista ostobaságnak vagy arroganciának lehet értelmezni. Aktív szerepet viszont pillanatnyilag - ezen a levelezésen kívül - sehol nem vállalok.

A te önéletrajzi adataidhoz én a magaméból még annyit talán el kell mondjak, hogy engem először 6 éves koromban szakítottak ki a vidéki otthonból. Egy (többségében román nemzetiségű) városi környezetben kezdtem az elemi iskolát, amit hét évig bírtam úgy ahogy, majd olyan állapotba kerültem, hogy az anyám belátta: vissza kell küldjön egy időre a nagyszüleimhez. Az ezután következő másfél év alatt átéltem egy olyan szellemi-lelki regenerálódást és magamra találást, aminek az élménye teljességgel meghatározta a későbbi életemet. A középiskola kezdéskor vissza kellett térni az előző ideológiás-aszfaltos környezetbe és ezúttal drasztikusabban veszítettem el újra önmagam. Ezek után mindent meghatározó célként bontakozott ki előttem: valahol otthonra lelni ebben a világban és újra önmagam lenni.

Na, de a hosszadalmas összegezés és bevezetés után térjek a tárgyra én is.

Ott kezdem, ahol te abbahagytad: én azt látom, hogy az a vallás, ami az egyházon kívül létezik és ami szerintem az eljövendő korok szellemiségét meghatározza nem nevezhető igazán vallásnak. Van egy jelenség, amit ma úgy hívnak: nem vallásos spiritualitás. Ennek egyik fontos vonása úgy tudom az, hogy hiányzik belőle az erkölcs mint olyan.

Én részemről úgy látom, hogy az erkölcsi világszemléletet felváltja egy olyan szemlélet, amely a tudományos világszemléletből következik és ahhoz hasonlóan a felismerésre, belátásra és megismerésre alapszik. A rejtett, szívbéli, misztikus homályba vesző eredetű parancs-erkölcs helyett nyílt, érzék-elvi, biológiailag is értelmezhető és a fajfejlődésben nyomon követhető ésszerűség - így tudnám most hirtelen megfogalmazni. Vegyük a már említett - és mindkettőnk számára közel álló példát.

Amint említettem, Ábel történetét gyerekkoromban olvastam, amikor még erkölcsi rendszertől mentesen érzékeltem a világot. Így az az élmény elevenedett fel bennem, amit akkor kaptam. Ezért leveled első olvasása után meglepődtem, hogy etikai kérdést látsz az idézett gondolatban. Persze - gondoltam kis töprengés után - hiszen te erkölcsi rendszer fényében látod a világot.

Sőt! Ez az erkölcsi parancs számodra még nyomatékosabban hangzik, hiszen ottan, Amerikában világosabban láthatod ennek a dolognak egy bizonyos aspektusát. Éspedig azt, hogy az amerikai élet objektíven nézve sokkal "élvezetesebb" életminőséget ígér, mint az erdélyi. Ha valaki - esetünkben Ábel - mégis az erdélyit választja, akkor erkölcsi kötelességből teszi. Vagyis: lemond az "önös" élvezetről egy rajta kívül álló "felsőbbrendű" cél érdekében.

Ugyanez a Tamási gondolat bennem a következő benyomást keltette: én először is a választás szabadságát láttam benne és utána, hogy ez a szabadság az emberben tudatosítja azt, hogy melyik az az életforma, amely több örömet tartogat számára. Ábelnek a kilincsgyártás lélektompító egyhangú realitása helyett az erdélyi csillaggyártó álmodozás több örömet ígért. Tehát nem lemondás volt tulajdonképpen, ami történt, hanem az életöröm egy bizonyos formájának a választása.

Az erkölcs az én szememben nem más, mint az egyéni "kálvária" által megformázott egyéniség öröm-elve. Az erkölcs egy tiltó hang megszólalásával jelenik meg. Ne... - mondja és átveszi az irányító szerepet az öröm-elvű elemi ösztön felett. De önálló élete nincsen, az ösztön által létezik, az ösztön megnyilvánulásának a formája. Figyeljünk most az öntudattal való találkozási pontra:

Az emberi öntudat formája az érzékektől függ. Az érzéki benyomások összességétől. Minél finomabb, magasabbrendűen érzék-barátibb a tárgyi környezet, annál könnyebb a szembesülés önmagunk alacsonyabbrendű lényegével.

Ezen a téren megy végbe az egyetemes evolúció. A tárgyi eszközök fejlődésével ösztön-mivoltunk valósul meg öntudati teljességében.

Hogy teleológiát a tudomány nem támaszt alá? Ez "zenei hallás" és felismerés, ráérzés kérdése. Már idéztem neked azt a tudóst, akinek korunk természettudományos világszemléletét leíró munkája végén áll ez a meglátás: "A természet az ember képében kezdi felismerni önmagát."

(Megfigyelheted, hogy amit leírtam eddig magában foglalja mind "a céltudatosan teremtő Isten", mind "az önmagát megvalósító célattribútumú anyag" elvét.)

Rövid kitérés: írtad, hogy: "Amit az embernek, mint fajnak s mint egyednek megengedsz, azt a társadalmi, kulturális közösségektől, népektől, nemzetektől megtagadnád?" A képletes kérdésre képletesen válaszolok: attól félek igen. Másképpen: a nemzeti kultúrák egy bizonyos erkölcsi rendszerhez kötöttek, amely erkölcsi rendszerek bizonyos értelemben a saját biológiai állományuk fenntartásának a legfőbb akadálya lehet. Továbbá: az említett közösségeknek a természetes környezethez, a közös jövőhöz való viszonya lehet a túlélésük további, számottevő akadálya.

Visszatérve az elmélethez: ez csak egy fél. Tehát tudatában vagyok, hogy így még elfogadhatatlan. Hiányzik ugyanis az az érzékeken túli "valóság", ami a vallásos hit-erkölcs lényeges része, és ami az általam leírt rendszert értelmessé, érzelmileg azonosulhatóvá, a valláserkölcsi rendszerekkel egyenrangúvá tenné. Majd folytatom...

Árpád

From: Gazdag Arpad <richman@axelero.hu>
Date: Sun Nov 10, 2002 10:48:23 AM US/Pacific
To: Louis Elteto <lelteto@mac.com>

A vallásos életszemléletnek tehát elmaradhatatlan része a nem-anyagi dolgokról, ill. a túlvilági életről való tanítás, ami szorosan összefügg az illető valláserkölcsi életszemlélettel. Az említett egyházakon kívüli, ún. nem vallásos spiritualitásnak pedig tudtom szerint van egy másik fő vonása: a lélekvándorlásban való hit.

Én úgy látom, hogy a mai tudományos életszemléletnek, amely minden jelenséget ok-okozati összefüggésben szemlél méltó párja (pontosabban: fele) egy olyan elv, amely a nem-anyagi valóságban ugyanilyen ok-okozati elvet feltételez.

Hogy létezik nem anyagi valóság (amit léleknek nevezünk) az egyértelműen abból következik számomra, hogy fogalmam van róla. Azt hiszem elfogadható posztulátum az, hogy minden érzékszervünk anyagi, ezek segítségével kialakult öntudatunk és a benne összeálló világ szintén. Ha ez így van, akkor a nem anyagi lélek létének bizonyítéka pusztán annak fogalma.

Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig hittem abban, hogy jöttem valahonnan és tartok valahová. Az előzőekben két idézetet írtam le, amelyek arról szólnak, hogy miért vagyunk a világon. Ezekhez hozzáadnám az én megfogalmazásomat: "Azért vagyunk a világon, hogy meglássuk magunkat benne." Ebben benne van mindkét előbbi.

Az élet, a világ számomra úgy nyer értelmet ha feltételezem, hogy a lélek egy állandóan visszatérő, nem-anyagi létező, amely a maga fejlődéses törvényszerűségei által meghatározott utat követi. Ezen a ponton viszont figyelmeztetni szeretnék valamire: az előbbi mondat csak a "feltételezem"-ig egyértelmű, a mondat második fele képletes! Mégpedig úgy, hogy ellentmondást rejt magában, ugyanis harmadik személyben szól arról, ami tulajdonképpen első személyű ragozást illet(ne). De nem illeti, mert nem anyagi! És ezzel visszatértem az anyagi valósághoz és egyúttal azt a nehézséget (ill. meghasonlást) is megpróbáltam érzékeltetni, amivel az ember ezen a ponton találkozik.

Fölöslegesnek tartom tehát a további spekulációkat ebben az irányban, de elengedhetetlennek a feltételezést. Én úgy látom: csak ez által lehet kielégítő választ találni ma az élet minden kérdésére.

Összehasonlítás: A keresztény vallásfilozófia a gyermek életszemlélete, aki azonosul anyagi öntudatával, a szűk társadalmi körön belül és csak egy életre kiterjedő távlatokban gondolkodik, mindent oda sűrít be, ennek következtében jó és rossz, bűn és büntetés elveit feltételezi, melyeket anyagi és nem anyagi tekintélyekre vetít ki és onnan következtet vissza. A tekintélyek eredete és célja: megismerhetetetlen, sőt: tabu, mivel ez biztosítja a tekintély tekintélyességét. A fejlődési törvényszerűség elvét feltételező ember a felnőtté válás útját követőé, aki egyetemes összefüggésben szemléli a világot, az előfeltételezést pedig csupán elengedhetetlen lélektani feltételnek látja ahhoz, hogy az ok-okozati elvek felismerésében cél- és öntudatos önmagára találjon.

Kedves Lajos, nem az volt a szándékom, hogy monológussá degradáljam a polilógusra tervezett dialógusunkat. Csupán szükségesnek tartottam mindezeket dióhéjban összefoglalni, hogy segítséget, kiinduló pontot nyújtsak a szövegeim értelmezéséhez.

Na, hát ennyit erről távirati stílusban egyelőre, érdeklődéssel várom válaszod.

Árpád.

From: Éltető Lajos
TO: Gazdag Árpád 2002. XI. 10. <p:> Kedves Árpád!

Mivel ez máris hosszabbra nyúlt, mint amennyit egy szuszra el lehet a képernyőn olvasni, "2. párbeszéd" cím alatt folytatom majd, új cikkben.

Lajos