I.

A terror ismét lecsapott. London ezer sebből vérzik, s vele együtt minden józan gondolkodású ember szíve. A fanatizmus, a fundamentalizmus azonban nem ismer józanságot, csak a szentnek tartott alapok, tanok, könyvek szentnek tartott mocskát. Manapság divatos azt hangoztatni, hogy nem az iszlám vallás felelős a merényletekért, hanem egyes eltévelyedett szélsőségesek bűneiről van szó. De ne áltassuk magunkat: a Korán [3]ból, s más tekintéllyel bíró forrásokból egyenesen levezethető az erőszak, a másság gyűlölete, a másként gondolkodók elpusztításának vallási parancsa. Ez nem egy lehetőség, hanem minden igazhítű muzulmán számára szent kötelesség
 

De miért csak az iszlám? A többi vallás hívei között miért nem talál annyi követőre a gyilkolás, a tőlük különbözőek elpusztításának parancsa? A válasz: bizony köztük is vannak ilyenek, s még inkább voltak hajdanán. Az úgynevezett kinyilatkoztatott vallások esetében, ahol egy könyv, egy mester vagy egy tan sajátos apoteózis révén megkérdőjelezhetetlen autoritással ruháztatik föl, csak egy szikra kell, s a csalhatatlanság lesújt mindazokra, akik más úton közelednek a Végtelen felé. Az iszlám nagy tragédiája az, hogy elkerülte a felvilágosodás lámpása. A muzulmán világban még csírájában elfojtottak minden reformkísérletet, mely a vallás emberivé tételére irányult. Talán egyedül a szúfizmus jelenthet(ett) egyfajta menedéket a szabad szellemek számára. Aki a Korán szó szerinti interpretációját vitatja, az ma is az életével játszik.

Ne higgyük azonban, hogy a kereszténység vagy a zsidóság sokkal különb volt ennél. Egész Európát bevilágították az eretnekek, s más eltévelyedők máglyái, keresztes vitézek koncolták föl jámbor albigensek [4] és zsidók falvait. De a legidősb testvér, Izrael gyermekei is kegyetlenül lemészároltak istenük utasítására védtelen asszonyokat és gyermekeket, majd a hérem [5] félelmetes átkával sújtottak jónéhány szárnyaló szellemet. A keresztény világ azonban megismerte a reneszánszt és a humanizmust, majd rövid törés után a felvilágosodás korszaka következett, az európai zsidók életébe pedig beköszöntött a hászkálá [6]. Ezek a folyamatok megtörték, nevetségessé tették az infallibilitás erejét, s minden dolog mércéjévé az ember, a humánum vált. A "vissza a forráshoz", a "sola sciptura" eszméje azonban ma is kísért. A keresztény neofundamentalizmus hatása alól a történelmi felekezetek sem tudják teljesen kivonni magukat: mocskos szájú tévéprédikátorok szajkózzák az egyedül üdvözítő tanítást; mindeközben mérges lehelletű rabbik gyalázzák a mászkilok [7] emlékét, s válnak a mollák méltó társaivá.

Az alapokhoz való visszatérés legismertebb példája a reformáció volt. Visszatekintve hajlamosak vagyunk összemosni a reformátorok fanatizmusát az épp akkor kibontakozó humanizmus nagyszerűségével. Azonban látnunk kell, két különböző, egymásnak teljesen ellentmondó folyamatról van szó: míg a reneszánsz humanizmus felemelte az embert, kiszabadította a dogmák béklyójából, addig a reformátorok a szent hagyomány helyett bibliai citátumokkal kötötték gúzsba a szabad ember szellemét. Ne feledjük: nemcsak a római egyház hívei , de a protestánsok is élen jártak a boszorkányégetésben, s közösen szabadították rá földrészünkre a harmincéves háború minden borzalmát. Szervét [8] máglyája, Alvinczi György [9]mártírhalála örök jelképe a hitújítók fanatizmusának. A reformáció ugyanazt képviselte a kereszténységben, mint a szaúdi vahabizmus [10] az iszlám világban: a visszatérést egy sohasem volt csodálatosan egyszerű, s egyolvasatú puritán világhoz, mely az egyedüli helyes és engedélyezett ösvény az üdvözülni vágyók számára.

II.

Az unitarizmus [11] nagy szerencséje, s máig tartó kihívása, hogy az alapító, Dávid Ferenc [12]nem kizárólag bibliás ember volt, hanem humanista műveltségű, világlátott magyar ember, s bár az erdélyi antitrinitárius mozgalom bibliai filologizmussal jutott el alapvető felimeréseihez, a gyakorlati megvalósításban a humánum és a hagyományos magyar tolerancia játszott döntő szerepet. Ha mindez nem így lett volna, akkor nem a tordai diétára [13]emlékeznénk Dávid nevének említésekor, hanem egy a kálvinista Genf képét idéző kolozsvári unitárius [14] teokrácia képe tűnne szemünk elé. Dávid Ferenc emberi nagysága abban mutatkozik meg leginkább, hogy nem élt vissza az unitárius [15] fejedelem, János Zsigmond [16]támogatásával, nem unitárius [17] államegyházat hozott létre, hanem a kicsiny Erdélyt a vallásszabadság és tolerancia földjévé, valódi tündérkertté varázsolta. A tragikus az hogy, sem kortársai, sem utódai nem tudtak felnőni az alapítóhoz.

Meggyőződésem, hogy Dávid három pillérre építkezett: a jézusi etika, a felvilágosult humanizmus és a még élő ősi magyar egyistenhit hagyományára. Valahányszor az oszlopok közti egyensúly megbomlik, az épület is düledezni kezd. A magyar (erdélyi) unitarizmusban ma leginkább a biblicizmus túlsúlya az elgondolkodtató, holott az alap nem a Biblia, hanem a jézusi etika kell, hogy legyen. Már a rajongó időkben is nyilvánvalóvá vált, hogy a következetes biblikus szőrszálhasogatás csak a szombatosság [18]ba torkollhat. A mai keresztény konfirmandusok betéve tudják, hogy Józsue hány amalekitát hányt kardélre Jehova parancsára, de alig ismerik a magyar teremtésmítoszokat, nem hallottak Arany Atyácskáról [19] és Tündérszép Ilonáról, pedig a kárpáti bércek közt elterülő hont nem a vérszomjas héber viharisten szerezte számunkra, hanem csodaszarvas és turulmadár mutatta az utat. Míg angolszász unitárius-univerzalista [20] barátainknál az egyéni szabadságfogalom sajátos értelmezése néha meglepő dolgokat erdeményez, addig a mi esetünkben a nyitottságnak, a toleranciának nagyobb szerepet kell kapnia, hogy méltók lehessünk a dávidi örökséghez. Az egyensúly, a három pillér harmóniája és helyes értelmezése az elsődleges: A jézusi morál követése nem jelentheti azt, hogy minden prédikációt a zsidók szent könyvéből, vagy a mester tanítását kiforgató Paulus leveleiből vett idézettel kezdünk, hanem azt, hogy utalunk Jézus eszmeiségére anélkül, hogy félistent, szuperment csinálnánk belőle. A felvilágosult humanista lelkület nem jelentheti azt, hogy összeházasítsuk a kecskét az emberrel, de nyitottnak kell lennünk a világra és embertársaink különbözőségére. A magyar hagyomány megőrzése nem jelentheti azt, hogy felelevenítjük a fehérló áldozatot, de ápolnunk kell a táltosok és székely rabonbánok hagyatékát, forgatnunk igazlátó íróink, költő prófétáink feledett írásait. E három pillér szilárd alapja lehet egy hagyományaira büszke, de megújulásra mindig kész magyar unitarizmusnak.