2007. november 6. magyarországi idő szerint 10:28-kor a budapesti Szent István Kórházban elhunyt Mózsi Ferenc, magyar költő, lapkiadó, és az 1980-1994 közötti észak amerikai magyar irodalmi élet és kultúra egyik kiemelkedő személyisége. Mózsi Ferenc, több mint tíz verseskötet szerzője, az 1984-ben Marrakesben (Marokkó) A Költők Világkongresszusán tiszteletbeli doktor címet kapott. Mózsi 1974-ben, huszonhét évesen érkezett az Amerikai Egyesült Államokba. 1980 - 1994-ig a chicagói Szivárvány kiadója és szerkesztője, valamint a Szivárvány könyvek sorozatának kiadója. A Szivárvány könyvek sorozata jórészt a Magyarországon, valamint az elszakított területeken a kommunista hatalom idején tiltott irodalomnak számító könyvek sajtó alá rendezését és, Mózsi Ferenc saját költségén való kiadását jelentette. Mózsi Ferenc, hosszú éveken át, nemcsak Chicágóban, de Észak Amerika szerte is, minden jó magyar ügyet példamutatóan, és készségesen támogatott.
Mózsi Ferenc neve jól ismert a torontói magyarok körében is. Az éveken keresztül megrendezett "Mózsi estek" éveken keresztül színvonalas kulturális eseményeknek számítottak Torontóban. Mózsi már súlyos betegen, utoljára 2007. május 4. lépett fel Torontóban, Tóth János Rudolf énekessel.
Mózsi számára a versírás létkérdés volt. Számára a "Kezdetben volt az ige" nem teológiai tétel, hanem tényleges költői parancsnak számított. Mózsi Ferencet, a költőt a magyar szavak, szóösszetételek, és a magyar nyelv felülmúlhatatlan kreatív lehetőségeinek káprázata ragadja magával egy életen át.
Mózsi huszonöt éve írt verset Amerikában - magyarul. Ez Mózsi számára önmagában is vers megtartó erejét példázza. A magyar világjárók példájára Mózsi Ferencnek is először messzire kellett mennie, hogy megérkezzen önmagához. Mózsi életútja minden kivándorló magyar életútját példázza: Elmentünk világot látni - és mit látnak szemeink? Önmagunkat. Ott is mi vagyunk. Amikor a külföldre kerülés vakrémülete eloszlott, arra ébredünk, hogy a hamuba sült pogácsába bele van gyúrva létüknek teste és vére is.
"olyan örökséget hordozok
mely megmagyarázhatatlanul javamra
és ellenemre van."(Mózsi Ferenc: Kezdet)
Végső szinteségünk pillanatában lelkünk legmélyére tapintunk. Olyan értékeket menthetünk csak át, amelyek megállják helyüket mind Chicagóban, mind Budapesten, vagy Erdélyben. Nem új értékekről van szó, hanem a régi értékek éltető erejéről.
"temetjük a múltat és reszketünk a jelentől
tudjuk a holnap már nem a mi dolgunk
számtalan harcban meggyötört arc tekint reánk"(Állandó)
Mózsi Ferenc, már betegen másfél évvel ezelőtt költözött vissza Magyarországra, ahol, a rendszer semmi támogatást nem nyújtott a számára egy pártokon felüli, tisztán kulturális, és az egyetemes magyar irodalmi érértékeket képviselő irodalmi lap kiadásához, de még a saját megélhetéséhez sem. Betegségének utolsó szakaszában már csak egyedüli testvérére, és néhány hűséges barátjára támaszkodhatott. Mózsi Ferenc sorsa, ebben is a magyar költők magukra hagyatott szomorú sorsát tükrözi.
Mózsi Ferencet a rákoskeresztúri temetőben helyezik örök nyugalomra, Édesanyja mellé. Fájlaljuk sietős halálodat, Feri.
Megjegyzés: Kaslik Péter levele Mózsi FerirőlMózsi Ferit 2007. november 23-án, pénteken 12:00-kor ravatalozzák zárt koporsóban az Új Köztemető Ravatalozójában.
Budapest X. kerület
Kozma utca.
Eördögh Atya, volt csikágói jezsuita lelkész végzi a szertartást, ami 12:30-kor kezdődik. Szomorú szívvel várjuk mindazokat, akik el tudnak jönni, és azok helyett is ejtünk egy könnyet, akik nem tudnak, de szeretnének eljönni.
| „Fáj a sok sietős halál” Mózsi Ferenc 1947 -2007 | Belépés/Regisztráció [4] | 1 hozzászólás | ||
|
| ||
| Minden egyes hozzászólás a szerző saját nézőpontját tükrözi. A honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal annak tartalmáért. |
Mózsi Ferenc -- gyászbeszéd(Értékelés 1)Írta: Admin [5] (admin@mbk.org) Időpont: 2007. nov. 27., 08:24 (Felhasználó adatai [6] | Üzenetküldés [7] http://www.mbk.org [8]) |
|
Csík-Hágó metaforája „egy-egy nyitva felejtett fiók Tisztelt Gyászolók! Kedves Feri! „Ha magyar kultúráról, irodalomról van szó, még az Eördögh-gel is cimborálok!” – hangoztattad mindig, kellő iróniával, de kellő elszántsággal is ahhoz, hogy rendíthetetlenséget sejtető mosolyod félreérthetetlen legyen. S lám, mondatodat – amit egyébként csak és kizárólag azok értettek, akik ismertek, szerettek és volt/van/lesz közük a magyar kultúrához, irodalomhoz, keresztényi alázathoz -, szállóigévé vált a barátok körében. Amerikai emigráns magyarok közt, irodalmi turisták, irodalmárok és riodalmárok között egyaránt. Jól tudtuk, s tudjuk jelentését, az értékeinkhez, hagyományainkhoz való ragaszkodás megfellebezhetetlenségét. A törvényt, hogy anyanyelvi környezetből kihullva is csak anyanyelvében élhet tovább bármely közösség! Költő pedig e nélkül: halott. Tudtam én is, az 1995 és 2000 között hetente veled beszélgető, hallgató, szellemi kiruccanásokat oldaladon elkövető állandósulni látszó alkalmi emigráns, aki csak sejti a cinkosság gyakorlatát idegen terepen – arról szól ez a mondat, amiért érdemes élni. Amiért éltél, ami életben tartott, amiért szembesülnöd kellett a honi elit állandóan acsarkodó, itt-ott egészen elképesztő és kirekesztő, valahol érthetetlen és élhetetlen pökhendiségével: tajtékos trendikkel és trendekkel, az új és merő nyerő fiúkkal, a már és nagyon kilúgozottakkal, az üres beszédű, de nagyon is jól tálalt pampogályokkal, a virtuálisan szerkesztett mátrix-bulldogokkal, a mindig tettre kész kasza és piacorientált álkritiksuhadókkal, a műmájer-kellemű, bennfenteskedő csinovnyikhajokkal. Akikről, mellesleg, mindent tudtál, ők is rólad a halálodkor, azonnal: „másfél évvel ezelőtt költözött vissza Magyarországra, ahol, a rendszer semmi támogatást nem nyújtott a számára egy pártokon felüli, tisztán kulturális, és az egyetemes magyar irodalmi érértékeket képviselő irodalmi lap kiadásához, de még a saját megélhetéséhez sem”. Ez az a forráspont, ahol cinkosod, mint én is, riadva visszamerül Chicagóba, a Diversey első emeleti utazási irodájának ajtajába, kegyelmi állapotot keres, illedelmesen bekopog, meghajol, nem csak a személy, de a terem könyvekkel bélelt szellem-tengerlocsogása előtt is. Majd nyugtáz: Faludy György, Sütő András- Chicagó, Csoóri Sándor Michigan-part, Zalán Tibor blues-bár, Szűgyi Zoltán South-park, Sebestyén Márta St. Patrick-day, s huss…. Sietve, mintha bizony állandó késésben/keresésben volna, kirohan a Michigan-tó partjára, metaforát kukázni az önfeledt napfürdőzők után. Néznek rá, csodálkoznak: magyar indián! Fogalmi köröket rajzol a homokba, ismeretlen eredetű jeleket, talán rikkantozik is az állandó szélbe valami megmagyarázhatatlan, taoista szöveget, mert ekkora szélben versvisszafojtott állapotok uralkodnak ideig-óráig, hogy legalább a vészbejáratot megtaláljuk egymáshoz, mert kijárat nincs többé, berobbantották, illetve: homályért Budapestre kell szökni, Párizsba az ősznek. Mert minden más, karámon kívüli kísérlet édeskevés a megboldoguláshoz. Azaz: éppen elegendő… Vagyis: minden múlik magától. Fény-informált ember ballag a szél- és víz-mondott úton, bokáját
tengerek, óceánok nyaldossák Ausztráliától a Reménység Taváig (Lake
Hope!), Bouenos Airestől Budapesten át Kanadáig… ám a fő útvonal
változatlan: lélektől lélekig, gondolatról gondolatra, életen át
halálnak halálával tüsténkedve a legbizonyosabb Szemfedő-díjig… Nem
tudva persze, hogy egy metafora feltárása korántsem mer |