Már meg volt az abszolutóriuma amikor a második világháboru végén egyenruhába öltöztették de valahogy, az akkori Jugoszlávián majd Francia országon át, körülményesen, mint ahogy mindnyájan, érkezett az Egyesült Államokba..
Itt újra visszament az iskolapadba és a Western Reserve egyetemen végzett 1954-ben „B.A.“-vel, majd dolgozott és 1958-ban szerzett „M.A.“ diplomát. Ismét dolgozott és tanitott közben és 1972-ben a George Washington egyetemen szerezte meg a politikai tudományok doktorátusát.
Egy korábbi rövid ismeretség után tulajdonképpen 1960-ban New Yorkban találkoztunk, ahol irodáink, a Kossuth Foundation, és az éppen a Bostonból átköltözött Északamerikai Magyar Egyetemisták Szövetsége (Association of Hungarian Students in North America, Inc.) szomszédok voltak.
Ede, a Kossuth Alapitvány (Foundation) Ifjusági Programmját vezette, együtt müködött Dr. Zsakó Gyulával, Sztáray Zoltánnal és Kovách Bandival, mig mi a szomszédban a
diák és tanulmányi problémákat igyekeztünk megoldani.
Szivügye mindenkor a magyar cserkészet volt. Már részt vett az 1933-as gödöllöi világdzsemborin (Jamboree), 1937-ben a hollandiain, 1959-ben a kanadain és több nemzetközi találkozón. Az évek folyamán komoly vezetői és cserkésztiszti poziciókat töltött be. Tekintve, hogy gimnáziumi éveimben én is (életmentő kitüntetéses és VK keretes) cserkész voltam, ebben a tárgykörben sokat beszélgettünk.
Fölöttébb már a doktorátusán töprengett, közben azonban cserkész szervezöi dolgokat intézve, többek között árvalányhaj-kalapos magyar cserkészcsoportot vezetett egy afrikai körúton. Egyik illusztris helyre érve megtudták, hogy Averell Harriman, New York állam volt kormányzója, egy diplomáciai küldetésben ott ülésezett. Odamentek és be akartak köszönni, persze szigoruan leállitották öket.
Erre Ede rábeszélte az ajtón állokat, hogy menjenek be az ülésre és mondják meg Harriman kormányzónak, hogy a magyar diákok vannak itt New Yorkból.
Meg is történt és két percen belül kipattant a nagy szárnyas ajtó és Averell Harriman tárt karokkal jött üdvözölni öket.
Jól emlékezett a magyar diákokra, mert amikor kormányzóként fogadta az ötvenhatos ifjakat azok fellelkesülve vállukra emelték és ugy köszöntötték.
Ezt persze nehezen tudta elfelejteni.
Közben én a Columbián (Center for Mass Communication) Erik Barnouw irányitása alatt müködtem és 1961-62-ben kaptam egy Afrikai Tanulmányi dijat (Africa Travel Grant), amivel egy évig Nigériában a Nyugat Afrika-i radió-televizió és film media kutatást csináltam és filmeket, riportokat készitettem.
Aztán 1963-ban érdekes módon Ede is, én is, Saõ Paulóban, Braziliában landoltunk.
Ede a Saõ Paulo-i egyetemen politikai tudományokat adott elő, és az ottani cserkész mozgalomban tevékenykedett. Én az Escola de Arte Dramática de Saõ Pauló színi főiskolán (mely szintén az egyetem égisze alatt működött) tanítottam színjátszást és rendezést és többek közt három új színmüvet – Harold Pinter, Brendan Behan, John Arden darabjait – vittem színre premierként portugál nyelven.
Sokat találkoztunk Saõ Paulóban is, Ede minden premieremre eljött, akkor már Majával, Hartmann doktor lányával, akit a Saõ Pauló-i cserkész eseményeken ismert meg.
1964-ben Montevideoban házasodtak.
Egyik iskolai szünetben igy szólt hozzám: - Nem jönnél e le Argentinába vizsgáztatni a
cserkészlányokat?
Hm, ez érdekesnek hangzott és elindultunk Buenos Aires-be, úton. nem repülövel. Nos,
Brazília nagyobb, mint az Egyesült Államok Alaska és Hawaii nélkül és az út ugyancsak hosszú volt.
Rio Grande de Sul-ba érve, amely Brazília legdélibb állama, megálltunk az egyik útszéli csárdánal, hogy ebédeljünk. Kint nagy teherkocsik álltak, árnyékos oldalukon a szokásos rede alvó-hálóval ahol a sofförök pihenni szoktak. Bent a jármüvek vezetöi kecskelábú hosszú asztal mellett vágták a churrasco húsokat amire molho picante szószt öntöttek.
Leültünk melléjük enni és beszélgettünk. Azonnal látták, hogy nem vagyunk oda valók és megkérdezték honnan jöttünk. Mondtuk Amerikából, Estados Unidos de America. Kétkedve néztek ránk s mondták nem lehet, mert az Észak Amerikaiak nem igy beszélnek portugálul.
Egymásra néztünk Edével és mondtuk, hát mi magyar születésüek vagyunk.
- Ungaros, kiáltottak fel, Puskás, Puskás!
A beszélgetés folyamán kiderült, hogy három nevet ismertek: s azok John F. Kennedy, Brigit Bardot és Puskás, az akkori nagy magyar center csatár voltak.
- Látod Ede, mondtam, itt ezen a távoli hegytetőn Kennedy elnököt, Brigit Bardot és Puskás Öcsit ismerik. Ez aztán a világhir!
Uruguay-on át leértünk Buenos Aires-be s nem messze az Argentin fövárostól volt a kedves magyar leánytábor. Végig csináltuk a programokat, a vizsgáztatást és elmenőben bucsústrófákat írtam, amiben az Attila örs cserkészlányainak nevét becsempésztem a sorok közé:
Attiláimnak -
e l t á v o z á n k…
megvallom, KESSERŰ hangulatban
mégis MELEGH érzéssel szivem körül
hagytam el a talpalatnyi földet, avagy
FÖLDÉNYI talpalatot hol
táborotok állott, valamelyest oly
helyen, mint az ódon budai NORMA-fa és
környéke, míg autónk
Z. SEBESS irmaban futott a
játszi szellő ringatta bodros felhők alatt.
KUKI oda CSEDE! – mondám visszanézvén a
tömérdek kóró boritotta ablakon át, - EMMA‘
valóban kedves hely, kedves emlék,
kedves LÁNYI-val –
hátra pillantott Csede és felkiálltott:
HAPCI, merthogy tüsszentett a
csillogó napsugárba bámulván…
márpedig a tüsszentés a jó magyar
babonák nyelvén – igazat jelent
- nem igaz, CUNCI???
(Kesserű Judit, az Attila örs vezetője, Melegh Judit, Földényi Zsuzsi, Kövágó Norma,
Z. Sebess Zsuzsi, Theész Margit – Kuki, Göndör Emma, Lányi Éva, Demkó Belánszky Andrea – Hapci, Sümegi Ilona – Cunci.)
Buenos Airesbe visszaérve egy gyors látogatást tettünk Mar del Platán, ahol Hefty Lászlo luteránus lekészt, Hefty Frigyes, a hires elsö világháborus pilota fiát látogattuk meg, és elindultunk Mendozába.
Ismét egy hosszú és érdekes út, ezuttal a pampákon át, Mendozáig. Hullafáradtan érkeztünk meg és a kedves vendéglátás fő eseménye a mendozai remek vörösbor volt, amit itt ma Malbec néven ismerünk.
Másnap fel az Andokba a felszabadító José de San Martín útján – Ponte de las vacas, Ponte del Inca föld hidakon át mentünk felfelé míg az Aconcagua alá értünk, mely a nyugati világ legmagasabb pontja - 6,962 m (22,841 láb) magas, és mindkét állam, Argentina is és Chile is, magáénak mondja.
A chilei határon 4,000 méter magasságban szálltunk meg egy kis alpesi falura emlékeztetö helyen. Nehezen lélegeztünk, s másnap egy gyors látogatás Chilébe, fotózás és uccú vissza Buenos Airesba, ott búcsú vétel, majd Saõ Pauló jött.
Ede sosem sietett, Ede sosem rohant, s így is viszonylag rövid idő alatt egy 7031 km-es (4,394 mi) utat tettünk meg.
Egy leánytábori vizsgáztatás cimén rábeszélt…
Ujra itthon az Egyesült Államokban Ede oktatott a George Washington egyetemen Washingtonban, ahol a doktorátusáért is dolgozott, majd tanársegéd (Associate Professor) volt Indiana Pennsylvániában, a pennsylvániai egyetemi rendszerben.
1972-ben szerezte meg a doktorátusát a George Washington egytemen és már korábban kapott két ajánlatot – egyet a New York-i Columbia egyetemre, egyet Pennsylvániába.
Beszéltünk erröl s úgy láttam a nagy-tó-kis-hal avagy a kis-tó-nagy-hal esete jött a képbe.
A nagy tó alatt, értsd egyetem, persze ez nem csak területi kiterjedést, fakultást és diákszámot jelentett, hiszen ehhez jött még a presztízs, az ázsió és a színvonal is.
Pennsylvániát választotta, ahol jobban működhetett és ahol rövidesen professzor is lett.
Egy alkalommal, 1973 nyarán, megkértek, hogy jöjjek be egy Nestlé hirdetés-film produkcióra, (Grey Advertising, Harris Production) mert a filmet Brazíliában, Rio de Janeiro-i föhadiszállással akarják forgatni.
Éppen csomagolni kezdtem amikor Ede rámtelefonált azzal, hogy a Fulbright program keres valakit Nigériába.
- Ez a valaki feltétlenül te vagy, minden stimmel, mondta.
S folytatta, most olvasta a kiirást arról, hogy az Ibadan-i egyetem, a legrégibb intézmény a Sahara alatt, keres egy akadémiai gyakorlattal rendelkező media szakembert, egy profit, mert egy uj - film, rádió és televizió programot akarnak létesíteni.
Nagyon távolállónak tartottam a dolgot és hát miért is mennék vissza Nigériába, most már Kati feleségemmel és kisfiammal.
De Ede váltig inzisztált és ütötte a vasat mondván, hogy legalább azt tegyem meg, hogy felhivom Washingtont.
Ám legyen, mondtam és telefonáltam. A Fulbright iroda azonnal kapott rajta és mondták,
hadd postázzák a papírokat., melyek másnap meg is érkeztek.
Már csaknem a böröndön ülve töltöttem ki a kérdőívet, összeállítottam egy gyors programtervet, tanrendet (curriculum) s egy stúdiótervezetet is felvázoltam. A dolog késő éjszakáig tartott. Reggel postaládába tettem a paksamétát és mentem a repülötérre, hogy időben Rióba érjek.
Ott aztán, Rióban, Saõ Pauló államban és brazíliai kávéültetvényeken jó két hétig
forgattunk és teljesen el is felejtettem a Fulbright ügyet, mikor hazaérve egy washingtoni boriték fogadott. Benne nem a – szokásos – „I regret to inform you…“ mondat, hanem az, hogy igenis akarnak az Ibadan-i egyetemen.
Nosza Csede, igazad volt.
Indiana Pennsylvaniában Ede érdeklödési köre a nemzetközi organizációkra (International Organizations), nemzetközi törvénykezésekre (International Law), összehasonlitó kormányzatokra (Comparative Governments) és kisebbségi jogokra (Minority Rights) összpontosult.
Állandó belépője volt az Egyesült Nemzetek üléseire és megfigyelőként sokat utazott
főként Genfbe az Egyesült Nemzetek ottani föhadiszállására.
Publikációi angolul: The Vienna Arbitration of 1938; Czechoslovakia-Hungary; Africa Report,; The Brazilian Student Movement; Science, Technology and Alienation; Students and Ideologies in Brazil; Decision in Vienna; továbbá több cikk és monográfia úgy angolul, mint magyarul.
Mivel a cserkészet szívügye volt, minden nyáron járta a cserkésztáborokat és főként a VK (Vezetőképző) kerettisztképző tagozatán adott elő csaknem az utolsó percig.
Nyugat Afrikából visszatértünk és többször találkoztunk Edével. Ő aztán 1992-ben ment nyugdíjba. Washingtonba költöztek, majd egy csendesebb helyre Alexandria, Virginiában.
Négy év mulva újra lementek Saõ Paulóba, hiszen Maja ott nőtt fel és Edét is sok emlék fűzte a nagy városhoz. A régi ottani bérelt lakását megvették, átalakitották és ott éltek kellemesen sok baráttal. Persze cserkésztáborokba, VK táborokba rendszeresen és lelkiismeretesen járt.
Lányuk, Julianna ledoktorált, szintén a pennsylvaniai egyetemi rendszerben, fiuk András Európában kapott ösztöndíjat, majd egy nívós állást és építészeti doktorátusához írja tézisét.
És jött Sarasota, Florida – „minden út Sarasotába vezet….“
Az elmúlt évben vettek egy jólfésült condominiumot, mert arra a kérdésre, hogy milyen az élet Sarasotában, azt feleltük: Gentle.
Tavaly novemberben beköltöztek és a költözést többnyire Ede két unokája, ifj. Ede (az első házasságából) fiai Sebestyén és Lőrinc intézték, segitették.
Julianna lányuknál, State College Pennsylvániában töltötték a nyári heteket, s ott történt, hogy Edét kórházba kellett szállítani, ahol csendben és fájdalom nélkül, - nem sietett,
nem rohant - az igazi, örökös Nagy Táborba távozott.
Bognár Dazsi
| Bognár Dazsi: Csede | Belépés/Regisztráció [4] | 0 hozzászólás | ||
|
| ||
| Minden egyes hozzászólás a szerző saját nézőpontját tükrözi. A honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal annak tartalmáért. |